Egy évvel ezelőtt realizáltam magamban, hogy tényleg ki szeretnék jönni Kongóba, Mbuji-Mayi-ba segíteni (ehhez sok „véletlen” találkozás segített hozzá). Őszintén szólva, ez akkor még inkább egy álom volt – a nagyok viszont azt mondják, hogy merj nagyot álmodni. Azt hiszem ezt megtettem és nem kis segítséggel Odafentről most már egy hónapja itt vagyok Richárdnál.
Többen féltettek, hogy milyen körülmények között fogok élni, mit fogok enni és egyáltalán biztonságban leszek-e. Én ezektől kevésbé féltem, viszont az még engem is meglepett az első hetekben – mostanra már megszoktam –, hogy itt én valójában úrilányként élek. Sofőr szállít minket sok helyre a filmbe illő terepjárón. Éjjeli őr őrzi álmaimat. Munka után meleg ebéd gőzölög az asztalon. Kedvemre ehetek finomabbnál finomabb trópusi gyümölcsöket. A munkahely gyalog 10 percre van, tehát a koránkelés sem okoz problémát (07.30-ra járunk dolgozni). Gyerekkori álmom, a baldachin (szúnyogháló) itt vált valóra. Tehát amikor néha Katalin hercegnőnek szólít Richard, akkor nem is téved nagyot.
Nézem az utat és teljes erővel szorítom székem karfáját. Nyolcvannal száguldunk Kisangani és Banalia között, egy szép afrikai nap reggelén. Szomszédom és utastársam Simon, rezzenéstelen arccal ül, ahogy néha rásandítok, láthatóan elégedett, bizonyára a „minél gyorsabban megyünk, annál hamarabb odaérünk” elvet preferálja. Hogy a csudába kerültünk ide? Közben eszembe jut gyermekkorunk egy, bennünk mély nyomot hagyó pillanata, amikor a fogorvosi székben ülünk, és Józsi a fogunkat fúrja.
Idén, mint más években, újfent Kabindában karácsonyoztunk. Jó közösségben ünnepelni a szeretet ünnepét. És hogy teljes legyen az öröm, szorosan összekötöttük a szemészettel. Hetekkel érkezésünk előtt az összes helyi rádióban bemondattuk az osztály újranyitását.
Igen sűrűre sikeredett az utóbbi két hónap. Kezdődött augusztusban a Lubumbashi-i, szokásos éves misszióval. A Light For The World nevű Belga szervezet megbízásából, akik nagyon komolyan segítik centrumunk működését, az általuk támogatott, a Kongó déli vidékén található szemészeti egységekbe végzek évente missziót. Ezek célja, a már rutinszerűen működő egységek sebészeti színvolanának emelése, egyrészt gyerekek műtétjeinek végzése, másrészt különböző modern eljárások fokozatos bevezetése.
Idén, a helyi kollegák kérésére a szürkehályog sebészet modern eljárását kellett tanítanom. Lubumbashi, Likasi és Kolwezi, a nagy városok, ahol a misszió folyt, mind a mesés Katanga megye bányavárosai. Réz, kobalt és nikkel, amiket errefelé lehet találni.
Lire la suite : Lubumbashi, Likasi, Kolwesi, Kabindai missziók!
Lassan, de tovább folyik az építkezés, a munkálatok egy napra sem álltak le: kerítés építés, aggragátorház, betegeknek WC, és ami most a legsűrgősebb, a napenergia szisztéma kiépítése. Mbuji-Mayi-ban az áramszolgáltatás nem működik, néha egy-egy órára bekapcsolják, de többnyire hónapokig sincs áram. A kórház működése viszont áram nélkül elképzelhetetlen. Az aggregátor igen nagy gázolajszükséglete miatt, úgy döntöttem, hogy kiépítjük a napelemes szisztémát. A tervezett napelemes áramellátás számításaim szerint az összes áramszükséglet 70 %-át fedezni fogja. Ezzel rengeteg pénzt tudunk majd megspórólni.
Állványzat a napelemekhez és a már felszerelt panelek.
Elkészült az épület földelése.
.jpg)
.jpg)
Kész a megrendelt 30 m-es kerítésszakasz a szemészeti kórház fogadó épülete mellett. A kőművesek igen szép munkát végeztek.
.jpg)
.jpg)
Birtokba vehettük az aggregátorházat és a WC is.
Épül a kerítés. Aggregátorház és a betegeknek WC, előtérben a derítőaknák.
Elkészült a napelem tartó szerkezete, kipróbáltam a teherbírását. Alapítványi támogatásból, Lumumbashiban sikerült megvenni a 12 db 2 V-os akkumulátort 5400 dollárért. Az inverter a szisztéma központi eleme, ezt Franciaországból kapjuk meg, szintén adományként.
A lakosság köreiben hamar elterjedt a hír, hogy a szemcentrum, már az új helyen folytatja munkáját. Reggelente tömve van a váróterem.
Betegfelvételi iroda, pénztár és gyógyszer kiadás. A vízus vizsgálat kiszorult a folyosóra, reggelenként kirakják az asztalokat és a felszerelést a dolgozók és kezdődhet a rendelés.
A rendelőben szűkösen, de több asztalnál történnek a vizsgálatok.
A rendelő... és az optikai részleg.
A műtő, a legmodernebb gépekkel, öröm itt dolgozni és gyógyulni.
Köszönjük, hogy Ön is hozzájárult, hogy ezt a nagy lépést megtehettük! Az alapítvány, és Richárd testvér év végi köszönő sorai, itt olvashatók.
Múlt héten Etienne ápolónk jelzi: doki, akit most operálsz, a Sankuru megyéből való, az én nyelvemet beszéli. Kiderült, hogy a kb 60 éves beteg 700 kilométeres távolságból jött, gyalog! Kissé elkésve, de amint lehetett, előkaptam a gépemet, hogy az esetet megörökítsük. A kongói nép komolyan szenved, de ilyen erőfeszítést a gyógyulás reményében kevesen vállalnak. Hallgassuk betegünk elbeszélését:
2017-es év első fele igen sűrűre sikeredett. Januárban kitűztük az új kórház első tömbjének avatását, március hóra Innen a határidő betartása volt a lényeg. Ennek ellenére távoli missziókat is bevállaltunk. Még 2015 vége felé operáltunk egy helyi főnököt Wikong városkából. Állandóan telefonált, hogy menjünk missziózni hozzájuk. Mbuji Mayitól aránylag elérhető távolságban található, így januárra terveztük ezt a missziót, aminek riportját itt lehet olvasni. Innen szinte egyenesen az egyenlítő vidékére utaztunk a belgiumi OWW társasághoz társulva, két hétre. Egy igen rövid, de nagyon hatékony, sikeres misszióban segítettünk Balázs önkéntes doktorral. Erről itt olvashatnak bővebben.
A váróterem, és a kartonozó.
Kicsi szemészeti centrumunk életében hatalmas lépés történt. Március 27-én az új helyen kezdtünk. Az út, amely idáig vezetett, igen kalandos volt. Sebaj, a kaland általában érdekes, kihívásokkal teli, intenzív időszak. Álmunk, hogy saját kórházunk legyen a szemészeti betegek ellátására, kezd valóra válni. A tervezett öt tömb közül az első megépült.
Esti fényben a kórház fogadó épülete.
A kórház tervezője Bordás-Vaga Nóra.
Lire la suite : Mérföldköves lépés, egy ünnepség, és egy reccs
Érdekes, rendkívül tömény két hét áll mögöttünk. A belgiumi OWW szervezethez csapódva Basankusu városában voltunk szemészeti misszión. Évente egy alkalommal, két hétre szerveznek ilyen akciót a nagyrészt belga kollégákból álló társaság. Idén kissé zavaros volt az előkészítés. Két tonnányi felszerelést és fogyóeszközt állítottunk össze Belgiumban 2016 októberében. (én is ott voltam a csomagolásnál) Ez DHL-el érkezett Kinshasába november elején. -Időnk van bőven,- mondta Yann, a szervezet főnöke.
Mire én: Ennyi év után sem ismered Afrikát?
A ládák február közepéig várták a vámolást… Igaz, hogy politikai zűrzavar volt ez időben, igaz, hogy vámos-sztrájk is volt. És kérem három hónap itt, eme kontinensen, ez semmi!
Richárd testvér az év nagy részében Mbuji-Mayiban, egy 1,5-2 milliós városban rendel, de ezen felül megbecsülni is nehéz, hogy hány millió emberre ő az egyetlen szemész szakorvos itt a megyében, és azt is csak találgatni lehet, hogy pontosan hány tízezer szembeteg és vak ember él ebben a régióban.
Ebben a régióban ahol a távolságokat nem lehet érzékeltetni kilométerekben, mert itt európai fejjel felfoghatatlanul hajlik a tér és az idő, amikor az ember megpróbál A-pontból eljutni B-pontba, és nem érti, hogy három óra alatt hogy-hogy csak 30 km-t haladt kocsival, de erről később....
Egy kedves beteg, miután levettük a kötését, a szürkehályog műtét utáni napon, csodálkozva, de szinte követelőzve így kiáltott: Doktor, nyomatékosan kérem, hogy jöjjön, telepedjen le itt, Muene Dituban. Tessék hagyni azt a Mbuji Mayi várost, mert mi, itt, tárt karokkal várjuk!
-Jó, mondtam, ezt könnyen el lehet intézni, adjatok egy telket kis házzal, és jövök!
Mire a beteg, rövid gondolkodás után: Oké, szerintem a DR Kasongot kéne megkérdezni… Egy afrikai mindig kivágja magát, csak az ajánlott megoldás nem megoldás… Az említett doktornak semmi befolyása az említett ügyben…
Idén minden ünnep a hétvégére esett. Ez annyiból jó volt, hogy sok beteget sikerült kezelnünk és vizsgálnunk és nem utolsó sorban megoperálni.
Szép számmal jöttek szürkehályogos betegek a környező falvakból, és több bilaterális eset volt közöttük. Ilyenkor mindig elszorul a szívem. Képzeld el a Te Nagyidat, esetleg Édesanyádat, amint vakon ül a ház előtt. Vár, valamit vár. Na, de mit? Hiszen több száz kilométerre a legközelebbi kicsit fejlettebb kórháztól, semmiféle megoldás nincs a szürkehályogra. Már megpróbálták a helyi, lokális szereket. Már átesett a ráolvasásos gyógymódon, már a próféta is próbálkozott, de a sötétség megmaradt és a totál tehetetlenség uralkodik.
Reggelre kelve kiültetik a nénit egy székbe a ház elé. Ottmarad addig, amíg bele nem fárad: nyom ez az átkozott szék, mert itt még a fotel is szúrós és bök.