Kissé szorongva, de nagy bizalommal ülök a gépen. Apróka, Fokker 50-es, a Gomair légitársaság tulajdona. Már repültem vele, ezt nem nehéz tudni itt, Kongóban, amikor egy társaságnak csak egy db gépe van… Mentem már vele Kananga városba, (arról a misszióról itt lehet olvasni) de oda az út csak 30 perc volt, és az kb 4 éve történt.

Készülődés a lodjai misszióra, rengeteg felszerelést vinni kell.

Ezúttal Kinshasából megyünk, az út 3 órás lesz, csapatunk 4 fős. A kocsit egy orvossal és a rengeteg felszereléssel elküldtük Mbuji Mayi-ból, a többiek repülővel mehettek. Kirendeltek minket a reptérre reggel 6-ra. 7 körül el is kezdődött a chekkolás, majd kisebb viszontagságok után beérkeztünk a nagy és tágas váróterembe. A szép és tágas váróterem régen a nemzetközi forgalom fontos állomása volt, amikor ide beértél, már szinte az EU levegőjét szívtad, nagyot fújva párnás padokra lehetett ülni. A párna azóta megkopott, mostanra már a belföldi utasok élvezhetik, hogy túl vannak a „nagy csatán” amit a „chek in” jelent itt, a kinshasai repülőtéren. Már számtalan alkalommal gondoltam, megírom, ami ott folyik, de ahhoz kellene jó pár kiló ihlet és egy igen nagy levegő…

Az autó elején a kukta, nélkülözhetetlen a sterilizáláshoz. 

Utazásunk napján több gép indult: Mbuji Mayi, Kolwezi, Goma, Kisangani voltak a főbb úti-célok, no, és mi. Látjuk elmenni a sok embert, van, aki csoszog, van, aki fut, szalad, ezek utolsó perces esetek. Csak mi maradtunk ülve, nagy nyugiban. Mit tesz ilyenkor az itteni „törzsutas”? Kikukkant a kifutópályára, hogy ott van e a gép? Hát persze, hiszen a Gomair kis gépe messziről látható, könnyű felismerni. Sajnos, gép sehol, már eltűntek a CAA és a Congo Airways szép nagy, modern gépei, nos, egyszer csak látjuk, hogy épp leszáll a mi kis Fokkerünk.
Innen van újra remény, hiszen MEGJÖTT a kis aranyos, a pisze orrával az ember azonnal beleszeret, pedig nem a legformásabb repülő. Türelmünk végtelen, csak az idő vánszorog, már fáj mindkét hátulsó felem, legjobb lenne leheveredni keresztben, álmosak is vagyunk, hisz 4-kor keltünk. Nos, a beszállás du 1 re sikeredett… Nagy örömmel szállunk be a kisbuszba, ami kivisz minket a leparkolt géphez. Az első élmény, ami megüt, amint a 3 lépcsőfokot legyőzzük, az a bűz, ami rohadt zöldség, manióka, többnapos hús keveréke, fűszerezve egy kis füst-szaggal, ja persze, füstölt hús lehetett... Sebaj, itt mindent ki kell bírni, mint a halak a szardíniás dobozban, szépen feltöltjük a gépet. Szokásomhoz híven az ablakhoz ülök, pont a kereket látni egész közelről.

Alaposan le kell közözni a felszerelést. Jobb oldali kép: villanykapcsoló lazán beszerelve....

Mellém Simon kerül, aki Kinshasában csapódott hozzánk. Simon már egy hónapja Kinshasában van és a szemész szakorvosi képzésére vár a Cliniques Universitaires de Kinshasa-ban. Neki a képzése úgy kezdődik, hogy kb 2 hónap szünet van, mielőtt feladatot kapna, s mivel Ő nem a semmittevés embere, azonnal jelentkezett, hogy jön velünk misszióba. „Sajnos”, az ő képzése idejére a főorvosi posztot az én nyakamba sózták. Hogy kik? Hát a klinikát szervező és igazgató tanács, a „Conseil d’Administration”- igen, kérem, itt minden szervezetten és nagyon átgondoltan működik. Hiába próbáltam tiltakozni, kapálódzni, minden érvet lesöpörtek, egyszerűen nincs más emberünk… és sajnos, ez igaz is.

Villanyszerelés. Job oldali kép: betegfelvétel.

Szóval, Simon ül mellettem. Fejem és vállam a gép oldalát nyomja,- belefáradtunk a hosszú várakozásba- a gép meglódul, indulunk a kifutó felé. Hát én meg érzem, hogy valahogy hullámzik a gép oldala. Gyorsan jön az ön-nyugtatás, jobb, ha rugalmas, mintha merev, a mozgásokat tiltó, és nagyobb nyekk-re törő struktúra lenne, biztos a gyártó is így akarta…
Külön megnyugtat, hogy a kinshasai felszállópálya a világ 10 leghosszabbja közt van! Igen, kérem, 4700 méter hosszú, állítólag a NASA is számon tartja, amennyiben pont ide tévedne egy bajban levő űrsikló, ez a pálya pont neki való. (Wikipédia forrás)

Betegek várakoznak, az egyik beteg egy Jézus képpel jött a rendelésre. Jobb oldali kép: a gyermekbénulás sajnos Kongóban még létezik.

Gépünk nem sokat teketóriázik, meglendül és indulás Lodja-ba. Kettő és fél órás utunk a lehető legsimább és eseménytelenebb, kb 7000 méter magasan, zökkenőmentesen haladunk. A sok gondolat, terv és emlékkép mellett szépen szundítok egy nagyot. Hiába az ablak, nem nagyon lehet fényképezni. Egyrészt annyira karcos, hogy minden torz, másrészt a száraz évszak miatt a látási viszonyok is sokkal rosszabbak.
A leszállást próbálom filmezni, a Lodja-i pálya kb 300 métere vékony aszfalt, majd kavics… A dupla kerék vészesen pattog, porzik a homok és a por, átvillan rajtam, ez a kerék hetente többször erre jár, csak kibírja a mai napot. Szépen fékezünk és begurulunk a számunkra már ismerős parkingba.
Hórihorgas barátunkat keresem, -nincs már itt, áthelyezték.

A kukta éppen sterilizál. Jobb oldali kép: Simon vizsgál.

Ah, ez valami büntetés lehet? Hiszen valakit Lodja-ból Bena Dibele-be helyezni nem igazán előléptetés értékű. Bena Dibeleben, ahol már többször jártunk, a DGM „iroda” a folyó partján található, kb 1,5 méter magas szalmatejű kunyhó, benne 3 fatörzs, erre ülhet a vendég, míg a főnök töredezett és nagyokat nyekkenő plasztik székben terpeszkedik. Elképzelem, kedves barátunk rögtön azzal kezdheti, hogy az afrikai pihenőházat renoválja, hisz be sem fér alá. Az új DGM főnök igen kedves, kézfogással búcsúzik, -majd mi is jövünk a rendelésre, mondja, és elenged minket.

Fotózáshoz mindig van téma: Jobb oldali kép: naplemente.

És elindul a munka. A Methodista egyház Diengenga nevű missziós negyedében dolgozunk. Miért itt? Azért, mert idén ők hívtak meg minket, és a Shako Pierre nevű szemészeti szakápoló a leghűségesebb ezen a téren, ezen egyház híve. Megkapjuk a régi misszionáriusok házát, pont jó, 4 szobás, a kórház 10 perc járásra van.

Temető.

Rengeteg a beteg, és hamar ránk telepszik a munka súlya: napi kb 100 rendelt eset és 20 fölötti műtétes szám. Szép, rendezett misszió volt, nagy tágas terek, hatalmas utak. Kedves templom, mellette pár sír. A sírok lábainál focipálya, itt ott kecskék, tehenek… megfogalmazódik bennem a következő:

Hol sírjaink domborulnak,
unokáink ott fociznak,
kecskék marhák legelésznek,
pihenésünk ott van végleg.

Majom eladásra vár. Jobb oldali kép: az egyszer használatos kesztyűket sterilizálás után újra használják.

A kórház kis szemészeti egységet avatott érkezésünk előtt pár hónappal. Apró épület rengeteg amatőr hibával. Ajtók ablakok alig, vagy nem jól nyílnak, alacsony, nyomott belmagasság, nincs víz, és az áram hálózat valami iszonyú amatőr munka. Magamból kikelve nagy vitába kezdek, hogy így akarjátok az új Kongót építeni, ilyen vacak minőségben? Biztosítanak, van egy jó, nagy kapacitású elektromos generátor, azzal nem lesz baj. Jó, akkor próbáljuk ki.
Rákapcsoljuk az autoklávot (1000W), hát a 190V, ami addig volt azonnal lezuhan 150-re. Ezzel nem lehet dolgozni, mondom, itt valami galiba van, le is kapcsoljuk azonnal. Kisebb kutakodás után kiderül, hogy a bejövő kábelnek van egy 20 méteres része, ahol kb 1mm 2-es vezetékkel toldották meg… Azt a szakaszt kicserélve a probléma megoldódik, és ettől kezdve már „csak” a konnektorokra kell vigyázni. De mi felkészültünk, stabilizátor és mindenféle minőségi elosztó az állandó kísérőnk, így az árammal továbbiakban nem is volt baj.
Napi 25-30 műtét, ez volt az én munka részem, no, és a szerelés.

Jól jön a Sasszemklinika adománya az előre bemért szemüvegek. Jobb oldali kép: egy nap műtött betegek a kötés levételére várnak.

Belga barátaink 2021-ben egy nagy láda műszert, szemészeti felszerelést küldtek, hogy Lodja-ban indítsunk be valamit. Ez a láda 2 éve biztos helyen nyugszik, ezt kellett onnan elhozni. A ládanyitás megrendítő cselekedet volt, 2 év állás a trópusi levegőn és a helyi szállítási viszontagságok után erősen kikezdte a dobozt, ami a mellékelt képekről látható. Pár egér riadtam menekül, mi pedig szomorúan szemléljük az Európában gondosan pakolt cuccok afrikai érkezését… Igen, egy ilyen láda megjárta a tengert, a kinshasai raktárakat, a Kongó folyót valami rozoga tutajon, majd kamionra tették Bena Dibele-ben és úton Lodja-ba került. Közben időnként ráesett az eső, markos legények kézzel emelték, nyomták, tuszkolták, oldalára is fektették, közben egyik lemez kiszakadt, megszögelték…

Újra lát! Jobb oldali kép: Napfelkelte.

Mindezek ellenére minden működik, csak kissé rozsdás. Főleg e miatt úgy döntök, hogy ami kezelhető, javítható, azt elvisszük Mbuji Mayi-ba, üres óráimban megszerelem, így ráteszem a kezem a szép nagy operációs mikroszkópra (erről később kiderül, hogy fül-orr-gégészeti műszer, de szemészetre is használható) és a réslámpára, no, meg az egyik asztali autoklávra is. Pár érzékeny műszert a Diengenga-i missziónak ajándékozunk: computeres szemvizsgáló, non kontakt tonométer és egy asztali autokláv. Ezekkel az ottani szemészet diagnosztikai és intervenciós lehetőségei nagyot léptek előre, és a majdani missziókra kevesebb cuccot kell majd mozgatni.
2 hetes tartózkodásunk alatt kb 1200 beteget láttak el a rendelésen, és 220 műtét volt… Tovább maradni nem lehetett, mert vártak ránk a következő helyen, így felkerekedtünk. Ezt könnyű mondani és leírni, de a kocsit megpakolni már körülményesebb, fél napos munka volt… Indulás napján csodás napfelkelte, és kiadós reggeli után Katako Kombe felé indultunk, következő missziós állomásunkra Wembo Nyama-ba
Lodját elhagyva csak erősödik bennem az elhatározás: ide feltétlenül kell egy szemészeti egység!
Richárd testvér,
2023. május