Az út Katako Kombe-ből nem rossz, de van egy kritikus pontja. A „marécage” nevű ingoványos szakasz, ahol fekete és ragacsos a föld, olyan kb 2 km-en keresztül, lapos és alsó terület következik, ahol a nyomok szerint több helyen és többen szenvedtek órákon át.

Az elakadás pillanatai, itt bizony ásni kellett! Jobb oldali kép: reggeli indulás.

Az egyik ilyen helyen mi is megszívjuk, nem látszik, de a kocsi megcsúszva és pár pörgetés után tengelyig süllyedve megfeneklik. Próbáljuk a csörlőt, de persze kiderül, hogy az utolsó használat után nem lett rendesen karbantartva, a váltó nem működik, nem lehet szabad állásba tenni, a kötél rosszul van feltekerve, több helyen önmagában fordul, mert a legutóbbi feltekeréskor nem figyeltek oda… Persze, megint pipa vagyok, mert ez nagy hanyagság, amikor itt, a terepen derülnek ki hasonló dolgok. (Legutóbb a Kanangai úton használták, 2023 januárban)

Metodista missziós ház. Jobb oldali kép: munkába mennek a varrónők!

Jó, akkor most a büntetés, hogy elő a lapáttal. Ilyenkor ki kell szabadítani a hátsó hidat, amin van egy görcs-szerű kitüremkedés, ( a differenciál-mű) ezeket elérni nehéz, szinte le kell hasalni… Ami jó, hogy a föld nem kemény és könnyen lehet lapátolni. Kb. 30 perc munka után szépen kimászunk a gödörből.
Estefelé érünk Wembo Nyama-ba, ahol már várnak minket. A kórház igazgatója, és 2 TSO dolgozó. (John és Joseph)
Szállásunk egy öreg Methodista missziós ház. Klassz építmény, de miféle elhanyagolt állapot! Ajtók, ablakok szétrágva, boltívek repedezve, falak feketék, a tető lyukas. Pont olyan, mint minden régi intézmény, amit az afrikaiak átvettek, és csak laknak, élnek bennük.

Viszonylag jól felszerelt kórház volt, tiszta csempézett falakkal.

Nagy a sopánkodás, hogy csak 3 munkanapot maradunk, mert „rengeteg a beteg” és kihirdették, hogy legalább egy hétig leszünk. Sajnos, nem tudunk változtatni a menetrenden, mert 12-én, hétfőn jön értünk a kisgép, és ez biztos, a pilóta másnap utazik az USA-ba. Ráadásul nagyon fáradtak vagyunk, íme, hogy már majd egy hónapja úton, misszióban vagyunk.
A kórház olyan épület, mint a kabindai, hasonló sémára épült.

A műtőbe felszerelt baldachin. Jobb oldali kép: a plafonból hulló szú potyadék...

Műtő: 2 nagy, 6x6-os műtő frissen járólapozott, igen tiszta benyomást kelt. Viszont a plafon! Belőle szabályos rendszerességgel hullik a szú termelte kis golyócska. Megszámoljuk, egy óra alatt legalább 50 db/M2… Így, itt nem lehet operálni a mi normáink szerint. Gyorsan készítünk egy baldachin rendszert, nos, ilyen sem volt még, hogy hasonló alatt operáljak.
Persze a műtőasztalt is rendesen kezelésbe kell venni, a beteg fejét tartó párnának a rögzítője nem működik, és egyébként minden rozsdás…

Simon műt. Jobb oldali kép: műtét után.

Megoldjuk, hisz hasonló dolgokkal minden nap találkozik az ember.
Az általunk hozott kuktát kint, jól eldugott helyen találom Patient-al, nyílt tűzön. Jól leszidom, hogy miért engedte így, mert azt faszén-parázson kell melegíteni. Mindig belemegy a könnyebb megoldásba, aminek a vége, hogy a felcsapó lángok megeszik a kukta fa nyeleit, megpörkölik a bakelit-műanyag szorítócsavarokat, és így hamarabb búcsúzhatunk a felszereléstől. Patient-ra haragszom, mert Katako Kombe-ban súlyos hibát követett el, és csak a szerencse mentett meg minket egy nagy fertőzési hullámtól. (Poupinel-t összekevert autoklávval, és hőlégben sterilizálták a kendőket 121 fokon 30 percig…!!!) Lett is belőle, de csak egy fertőzés, kész csoda, hogy nem több. (A hőlégben 180 fokon egy óra minimum kell)

Készül a frizura. Jobb oldali kép: kukucskáló gyerekek.

Belefáradtam ebbe a Patient-al való vitába, mert az a baj, hogy érzed, nem akarja belátni, mekkorát hibázott. És miért nem kérdezi meg tőlem, hogy így jó-e? Az tévesztette meg, hogy az ottani műtőben volt egy igen modern MEMMS márkájú digitalizált vezérlésű poupinel, ami forgatja a levegőt, és amiről az azt kezelő fiú regéket mesélt. Amint kicsit belekérdezel, teljesen össze-vissza beszél, és kiderül: semmit nem tud. Azt se, mi a különbség autokláv és poupinel között.

Egy nap műtött betegek. Jobb oldali kép: Simon akcióban.

A masina kijelzőjén két nagy szám látható, a beállított sterilizációs fok és a kért sterilizációs idő percekben. (ezeket Te teljesen szabadon, belátásod és tudásod szerint állítod) Patient 121 et állított 30 percig. Mikor megkérdezem az ürgét: és szerinted mennyi idő kell még a ciklus végéig? A válasz,: el kell osztani a 121 et 30-al és megkapod… Fejemhez kapok, ekkora észt!
A hőlég-sterilben, (poupinel) a berakott fém vagy üveg tartalmat száraz levegőben, amit keringet a gép, 180 fokon 1 órát kell sütni… Ezért nem jó a textíliára, mert annak nagyobb hő kell és elégeti…
Elrepül a néhány nap, és máris búcsúzunk, 2 műtétes nap alatt 60 beteget operálunk, Simon is beszáll. Nagy az öröm, de a sopánkodás is: miért ilyen rövid a missziónk.

Simon műtét közben. Jobb oldali kép: újra lát!

-Legközelebb kérjük, itt kezdjék, nálunk!
Az éjszaka kisebb izgalomban telik. Lesz- e repülés, milyen lesz az idő, jön-e értünk a pilóta, itt, ebben az országban annyi minden bizonytalan… közben szépen lemegy a nap, én pedig gyorsan fotózok egyet, a Göncölt, mert itt ugyan látni északon, de pont a feje tetején áll, tiszta fura… Vele szemben, délen a Délkereszt, pont egy vihar felé mutat a szára…
Június 12-én, hétfőn kora reggel már készen állunk, eljött a nagy nap, indulás vissza, hazafelé. A pilótával 7 óra körül beszélünk, Ő adja az útbaigazítást:
-Wembo Nyama-ból elindulva kb 20 perc kocsikázás után beértek egy településre. Ott, az elején várlak titeket. Na, de hol, és a repülőteret ott, hogy találjuk meg?
-Ne aggódj, doki, a felszállópálya maga az út!
-Miiiii???? Hát jó, lesz ami lesz.

Ananász.  Jobb oldali kép: a kis repülő az út szélén várakozott ránk.

És így is volt. A nagy izgalomban az idő múlását már alig éreztem, közben Patrice Emery, Lumumba szülőfaluján megyünk át, van is egy emlékmű…
Majd hirtelen előttünk a gép… csak úgy ácsorog az úton, leparkolva, mint egy kis kocsi. Hátulról megijeszt apró mérete, ebbe kell beszállni? A pilóta unott hangon szól ki: tessék beszállni, de csak az utasok. Nem több mint 300 kg összsúly, kérem!

érkezés után üzemanyag szint ellenőrzés. Jobb oldali kép: beszállás!

Ezt már rendesen kiszámoltuk, és bőven alatta voltunk. Idő sem volt búcsúzkodni, már be is pattantunk, Bősz pilótánk indít, valamit karattyol a rádióban, -be ne csukd az ajtót, mondja nekem, túl meleg van… Én megszeppenve ülök, jó, de akkor jól bekötöm magam.

Indulunk, csak kecskék tehenek ne jöjjenek... Jobb oldali kép: repülünk.

Persze, kiderül, hogy amint bedurran a motor, a propeller olyan szelet kavar, hogy az ajtó bevágódik magától, meglódulunk, és uzsgyi! Egyre gyorsabban gurulunk. Közben pilótánk ügyesen kikerüli a laza homokos részeket, még szerencse, hogy van hol lavírozni, majd ugrunk egy utolsót, és már repülünk, azonnal bal kanyar, a falu már alattunk úszik tova.

A Sankuru folyó a magasból. Jobb oldali kép: megérkeztünk Mbuji-Mayiba.

Másfél órás sima repülés után feltűnik Mbuji- Mayi, elgondolom, hogy kocsink innen számolva 3 napig fog küzdeni az út mindenféle csapdájával, de már csak 3 utassal, kényelmesen, mi pedig 3 napot nyertünk a pihenés és a munka terén. A Sankuru-misszió rendkívül gazdagnak bizonyult, ide feltétlen visszavárnak, ezt megígértük, az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó! Úgy legyen!

Richárd testvér
2023 június