Lusambo, első műtétes nap, csak 15 műtét, aránylag korán végzünk. Amint kilépek a verandára, megcsap a pazar szín-áradat. A délutáni napfény távolban haragos kék árnyalatokat kever, a hegyek, a bozót mély zöld színe csodálatos effektust képez az éggel szemben.

Réslámpás vizsgálat.

Gyorsan, le a folyóhoz, most lehet fotózni! Kimért léptekkel, de bölcs kadenciával, (Afrikában kérem nem szabad sietni, mert azonnal leizzadsz!) lesétálok a Sankuru folyóhoz. Szemben a dimbes-dombos déli part, ott is fekete az ég, talán már esik is? Csodás színek, pirogák, halászok, van itt fotó téma! Kicsit bele merülök, keret, fókusz, blende, iso, objektív csere,… majd hirtelen egy üde hang szól mögöttem: -Szia, doktor Risár! Nézem, hát egy 12 év körüli kis srác, rám mosolyog. Szia, hát Te ki vagy, honnan ismered a nevem?

-Te operáltál, volt a válasz, s ennél mi sem természetesebb, hogy itt, a Sankuru partján találkozzon orvos a betegével. Igen? És mivel? Így már jobban megnézem magamnak, szép barna szemek, párhuzamos szemállás, de a szemöldök ívét követő heg árulkodik egy korábbi műtétről.
Rendben, mondom, és minden oké? Igen, jól vagyok. Viszont téged a papa vár otthon. Tényleg? A Papa? Na ne, ez komoly?
-Igen, itt van a házunk 3 méterre, de a Papa betegeskedik, nem tud kijönni, kéri, hogy Te gyere hozzánk. Ez nem lehet csapda, mondom magamban, ez a kis srác maga a természetes tisztaság. Oké, menjünk.
Pár házat elhagyva a part mentén érkezünk egy kunyhónál jobb házhoz. Félek, valami fekvő haldoklót találok. Hát nem, székkel kínálnak a verandán, majd megjelenik az ajtóban egy súlyemelő termetű, csupa izom, kb 40 éves krapek. A beteges papa fürge léptekkel jön és széles mosollyal fogad.
Óó, Docteur Risáár. Hogy vagy, jól? Régen láttuk egymást, mi voltunk nálatol Mbuji Mayi-ban, és Te operáltad Albertet, mégpedig ingyen! Hálám örökké kísérni fog. (homályosan rémlik valami, ez lehetett vagy hat éve) Na, ez jó, főleg, amikor kiderül, hogy Ő egy katona, és a helytartó securitás állományában tiszt. Most egy hete pihen, indisponált, szerintem unta a banánt a helytartó mellett…. Közvetlen a folyóra néző villában lehet ám igazán pihenni és felépülni. Kötetlenül és szabadon beszélgetünk, érzem az őszinte légkört. Kapok egy vödör narancsot, most van a narancsszezon és elbúcsúzunk.
-Majd még találkozunk, Albert, kísérd haza a dokit.

Megpihentünk út közben egy kis faluban. Nagy a szegénység ebben a régióban. Nem a kongói emberek ökológiai lábnyoma miatt van bajban a bolygónk...

Visszafelé kérdezem a srácot: iskolába jársz? Igen, hatodikos vagyok. És, mi akarsz lenni? Válasza határozott, „gazdaságis”. Hogy ez mit jelent, nem firtatom, mert megbénít a következő válasza. Édesanyád itt van? –Igen. És hányan vagytok testvérek? TIZENHATAN, mondja. Azt hittem, rosszul hallok, így megismételtetem vele. Igen, jól hallottad, tizenhatan.
-Nade, hány mamától?
-Három, van egy Mama Kinshasában és kettő itt, Lusambóban.
Igen, kérem, ilyen ez a katona élet, helyeznek ide, s oda, és Te meg éled az Életet…. Szálláshelyünk jó közel volt, lett volna még mit beszélni, de amint átvettük a narancsot, a legtermészetesebb módon, egy kurta -szia,- után már ott sem volt.

A lusambói katedrális.

Lusambo… Chef Lieu de Province! (Megyszékhely) Az egész városka lehet vagy 15.000 fős. Történelmi jelentősége vitathatatlan. A Kasai-Sankuru folyókon fölfelé hajózva érkezett a gyarmatosítás, a leigázás, de ugyanakkor az ország szervezése, és a misszionáriusi munka is. Vajon e miatt, vagy más is van mögötte, de a helyiek foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá: a Megyeszékhely csak és csakis itt lehet! Lusambónak nagy hátránya, hogy a Sankuru megye perifériás, déli részén fekszik. A megye igen színes, nagy része dimbes-dombos őserdő, de hatalmas, sík szavannás részekkel szabdalt, egyszerűen gyönyörű. A területet egy téglalap formában kell elképzelni. Az északi részen egy vonalat követve, egymástól kb 150 Km-re van Kole-Lodja-Katako Kombe. Ezen városokban már voltunk többször is, jól ismerjük őket. A téglalapot észak-dél irányban felezve a bal oldal (nyugat) zárt őserdő. A keleti rész a szavanna. Lusambo a téglalap bal alsó sarkában van. Észak felé csak erdő, keleti irányban van egy út, ami összekötné a megye szavannás részével, Lubefu felé. Nos, ez az út mára egyszerűen nincs. Valami hatalmas szakadék kettévágta. Innentől Lusambo csak dél felől közelíthető meg, azon az úton, amin jöttünk. Mbuji Mayi 240 kilométer, melyet 2 nap alatt tettünk meg.

A missziós rémálma mikor felborul az autó...szerencsére személyi sérülés nem történt és az értékes rakomány is sértetlen maradt!

No, persze marad a vízi útvonal. Kinshasától az esős évszakban, amikor a folyó magas állású, 2 hét alatt könnyedén fel lehet érni. Felfelé, a Sankuru folyó Mbuji Mayi felé kanyarodik, de a nagyváros előtti zuhatagok miatt csak 30 Km-re közelíthető meg. Föntebb már ez is nehezen, persze, kotorni kellene a medret… Ezen tevékenységet én itt Kongóban csak maszek vállalkozás keretében, a gyémánt kitermelés részeként láttam… Nos, hiába a folyó, ha nem lehet továbbvinni az árut, megette a fene. A Sankuru megyét lakó nép a Tetela nemzetség. (Lumumba is Tetela volt) Okos és ügyes, de rendkívül szeretnek „polemizálni” Milyen csúnya szó, az utóbbi időben fogalmazódott meg bennem: a Kongóiak imádják a „polémik-et”. Polémie = problémák keresése, bányászata, felállítása. Ezen problémákon azután lehet csámcsogni, filózni és azt sokszor évekig.

A jobbik eset mikor előtted akadtak el és e miatt nem tudsz továbbmenni. Csak segíteni kell kihúzni, és mindenki mehet az útjára...

Szónoklásban bajnokok, mindegy a végeredmény. (lsd a kongói függetlenség precipitált, elhamarkodott érkezését, amiben Lumumbának volt oroszlánrésze. Ajtóstul tört a házra…)
A megye mai helyzete, helyben járása is ezen tényekkel magyarázható. 5 éve nincs állandó helytartó, egyfolytában polemizálnak, így van helyettes, aki nem hozhat nagy döntéseket, csak a mindennapokat igazgatja. Közben az északon található Lodja nagy léptekkel fejlődik és kezdi játszani a megyeszékhely és gazdasági központ szerepét.
Utoljára 5 éve voltunk itt. Emlékszem, az akkori misszió kissé kaotikusra sikeredett. Megérkeztünk, és nagy hévvel belevágtunk a munkába. Figyelmemet elkerülte, hogy kötőhártya gyulladásos járvány dúlt a vidéken, vagyis inkább azt mondhatom, hogy későn vettem észre. Így esett, hogy beleoperáltunk egy járvány közepébe.
Szemészetben az „epidemikának” nevezett vírusos nyavalya külön figyelmet igényel. Adenovírusról van szó, amely rendkívül ragályos, nagyon könnyen terjed. Emlékszem, kezdő, tanuló szemész koromban éltünk át ilyen vírusos járványt, volt olyan betegünk, aki úgy kapta el, hogy egyszerűen szemüvegfelírásra jött, semmi mással nem érintkezett, csak a rendelő kilincsével, és 3 nappal később jött vissza begyulladt szemekkel. Ez a 2-3 napos lappangási idő fontos, ez alatt semmi tünet, de a kór már ott van! Az Adenovírus igen ellenálló, még az alkoholt is kibírja, sőt, lehet, hogy kimondottan jól érzi magát alkoholos „serkentés” után… Nos, ilyen járványok itt is vannak, szerencsére igen ritkán, és mi ilyen környezetben kezdtünk el operálni, s mire észbe kaptam, hogy vigyázat, veszély! már 2 műtétes nap lefutott, vagy 10 (!) elfertőződött szemmel. Reménykedtem, hogy sikerül kikezelni őket, erős szerekkel, kezeléssel, de igazán semmi nem használt. Elhúzódó fibrines gyulladással küzdöttünk előbb mi, majd mikor mi már elmentünk, az itt szolgálatot teljesítő Medard szakápoló. Minden nap telefonon jelentette a helyzetet, ami nem volt rózsás. Az esetek nagy része egyébként enukleációhoz vezetett… Ilyenkor jelentette: A betegek meggyógyultak, mindenkinél elvégeztem az enukleációt.

Erre az útra András is elkísért, fényképezett sokat, reméljük rövidesen láthatók lesznek képei...

Érthető, igen fontos volt, hogy a mostani missziónk sikeres legyen. Medard mester nagyon félt és tartott tőle, nehogy baj, komplikáció legyen. Eddig nem is volt baj, amikor e sorokat írom, már kb 100 műtétnél járunk. Betegeink nagyon szépen gyógyulnak, és szinte mindenki kéri a másik szem műtétjét is, ez pedig jó jel: elégedett!

Időnk és erőnk véges, és a csapat már érzi az elmúlt hetek súlyát. A rendelést végző stáb átlépte az 1000 beteget, ami napi 120-150 beteget jelent. Ez komoly szám, és 5 embert foglal le: 3 szakápolót és 2 orvost. Engem kedvesen féltve kímélnek: -doki, te csak pihenj, és gyűjtsd az erőt a műtétes programhoz. Meg is fogadom eme jó tanácsot, olvasgatok és írogatok, mint pl most, e sorokat. Kell is az erő, mert az itteni műtő, mint egy katlan! Pillanatok alatt leizzadunk, olyan meleg van. Ráadásul minden ajtót becsukva tartunk, nehogy légy, bogár megzavarja a munka menetét. Én az első nap elkapom a „burbuj” fenomént. Ez olyan, hogy egyszer csak érzed: több száz tű szúrja a hátadat, és amikor szék támlájának dőlsz, mintha szöges ágyon feküdnél. Azt gondolom, posztulásként beléphetnék fakír-képző tanfolyamra, lehet, hogy simán fölvennének. Persze, ehhez a mennyei érzéshez jól be kell öltözni: a műtőben használatos vastag, zöld ruhába, amire még felvesszük a műtősköpenyt.

Egyébként a mostani misszió különlegessége, hogy a Pinzgauer kocsival is jöttünk. Bennem az lebegett: Lusambóban nincs áram, így felbecsülhetetlen értékű lesz ez a kocsi: felül 8 db 50Wcrete napelem, belül, a telepekben 400 AH energia tartalék, ebből komoly teljesítményű 220V-os áramunk lesz! Csak süssön a nap! Hát, kérem, a napocska süt rendesen, az eddigi műtétes napok végig a saját energia állomásunkról mentek megszakítás nélkül. Felbőszülten, a második rendelési napon vettem egy helyi boltban 2 ventillátort ezek kellemes szelecskét generálva kibírhatóvá teszik a rendelési klímát is. No, és este, olyan fény áradatot csinálunk, hogy mindenki irigykedve kacsintgat felénk, pláne, ha sör is van az asztalon. A siker teljes, nap közben számtalan telefont tölteni akaró kuncsaft jelentkezik, és mi segítjük is őket, hiszen a nap energia (még) ingyen van!

Már írtam, milyen elképesztő erő lappang e kocsiban, most, hogy a kormányt szervósítottuk, sokkal könnyebb vezetni, és mindenütt elmegy! Az pedig, hogy kb 800 Kg hasznos terhet könnyedén elvisz zárt kabinban, hatalmas előny. Műszereink, gyógyszerek, ruháink, élelmiszer biztonságban utaznak.

Utunk nem volt zökkenőmentes. Az utazás előtti napokban hatalmas esők voltak, ami még a szuper Pinzgauer autónkat is próbára tette, bizony beragadtunk a sártengerbe és fel is borultunk, de szerencsére személyi sérülés nem történt és az értékes rakomány is sertétlenül megúszta!
A mostani missziónak hála megszületik bennem az elhatározás: kell venni egy jó sátrat, legalább 4 személyeset, és így megoldódik az alvás-gond, amennyiben ránk esteledik, megállunk egy faluban és sátrat verünk! A misszióra Hajdú D. András is elkísért, sokat fényképezett, és remélem rövidesen közzé teszi élményeit és szuper fotóit követőink örömére.

Fr Richard

Az Alapítvány a Lusambói missziót 4045 USD-al támogatta, így 102 beteg szemműtétjéhez járultunk hozzá!