Kole. Talán ötvenezres város? Első missziónk 2010-ben volt, amikor Pelenge-Lokoko után mentünk. Emlékszem, 3 hét alatt több mint ezer beteget láttam Lokoko településen, halálosan fáradt voltam, és csak azon imádkoztam, hogy kevés beteg legyen Koleban. Megbeszélésünk szerint a Tshumbei kis Cessna jön értünk és átvisz Koleba, hogy ott folytassuk a missziót. Nos, ez így is volt, igen, de Koleban hatalmas tömeg várt ránk. A remélt pihenésből iszonyatos tempójú rohammunka, majd egy jó nagy maláriás krízis lett. Akkor a stáb csak 3 emberből állt, a 2 szemészeti szakápoló, és én, egyedül orvos.

Most felkészültebben állok hozzá. Eltervezem: két orvos, 3 ápoló és az optikára is gondolunk, ez már 6 ember + sofőr és kocsikísérő. No, és a felszerelés. Ekkora súlyt és volument a Land Cruiser nem bír el. A terv a következő: elküldjük a kocsit előre a felszereléssel és az öt markos legénnyel, és hárman, a két orvos és az optikus Kati repülővel megyünk utánuk. Azért lehetséges a dolog, mert egy ideje megnyílt egy igen érdekes járat, a CAA légitársaság Lodja-Mbuji Mayi között. Kb 40 perc az út a Fokker 50-el (600 km). Lodjaból pedig egy kisgéppel lehet továbbmenni Koleba. Légvonalban 150km Az őserdő fölött. Ja, hogy elfelejtettem mondani, Kole a zárt erdőben van, nem túl messze a Salonga parktól délre.
Az egészhez a kisrepülőt kezelő pilóta-tulaj beleegyezése kellett. Miután ez meglett, összeállt a terv, lehetett készülni.
A kocsi egy csütörtöki nap indult. Jókor, kora reggel, hiszen a terv az volt, hogy az első nap Mbuji Mayiból Lubefu-ig mennek. Aggódva figyeltem az indulást, a jól megpakolt járgányt, a kissé rosszul fixált tetőcsomagtartót, amit indulás előtt rendeltem egy hegesztőnél, és amit még kötelekkel is biztosítottunk… Egy gyors SMS még utánuk: sok áldást az útra, és kérünk jelentést időnként” Ezután következett a mi kálváriánk. Első nap semmi hír: ez azt jelenti, nem értek el Lubefu városig, és olyan helyen vannak, ahol nincs telefonhálózat. Második nap: nagy a csönd, de ez még belefér, lehet, hogy annyira rossz az út, hogy még mindig araszolnak valamerre, úgy látszik a rosszabbik utat választották. Indulás előtt ugyanis volt nagy vita, két út közül melyiket válasszák. Lehet egy rövidebb úton menni, Étienne szerint járható… és egy hosszabbon, Kabinda felé, amit kicsit ismerünk, hiszen 2015-ben arrafelé jöttünk vissza a nagy turné után. Ez utóbbi út előnye, hogy szinte végig szavannás terepen megy, ami sokkal jobb, mint az erdőben utazni, ahol kidőlt fákkal találkozni mindennapos jelenség. Ezért, fejsze vagy láncfűrész nélkül ne indulj útnak! Harmadik nap, szombaton már erősen aggódunk, semmi hír, a legkisebb életjel sem jött tőlük. Pedig telefonja mindenkinek van, mind a három mobilhálózatra. Mi történhetett? Mindenféle lehetőség felmerül bennem. Biztos elromlott a kocsi. Vagy esetleg felborultak. Az a vacak csomagtartó az egészet labilissá és veszélyessé teszi. Próbáltunk nem túl súlyos dolgokat tenni felülre, de 100kg biztos megvan. Vagy annyira rossz az út, hogy 3 nap sem elég 200 km-re? Az sajnos biztos, olyan zónában vannak, ahol semmiféle hálózat nincs. Szombat este Simonékkal rágódunk, vajon mi lehet, hol lehetnek? „Majd holnap reggel” áltatjuk magunkat… Egy pohár sör feloldja a feszültséget, jól esik a szorongás közepette. A legrosszabbról nem is merünk beszélni, de mindenkiben ott van a hátsó gondolat, mi van, ha banditák, vagy a Kamuina Nsapu lázadók végeztek velük. Ez nagyon nem valószínű, mert ezen banditák innen 500 km-re voltak, de akkor is… Vasárnap, negyedik nap, egész nap figyelem a telefont. Ez rám igazán nem jellemző, inkább leteszem, és rá se hederítek, de most, minden villanásra, rezzenésre odaugrok és megnézem. Semmi hír. Közben hív a Kolei nővér, hol járnak barátaink? Mi van? Aggódnak ők is. Délután van, negyedik nap és mindig semmi. Hirtelen belső meggyőződés tölt el: semmi baj nincs, csak nem tudtak telefonálni, nem volt elérhető hálózat, és ha esetleg volt is, az összes telefon lemerült állapotban volt 4 nap után. Ez a nyugodt érzés csak pár órát tart, biztos magamnak csinálom, önvédelem a vádaskodás ellen. Átgondolom: mi van, ha meghaltak, hány család fog gyászolni és rajtunk mekkora a felelősség?
Este Simonék újra átjönnek, a mi utazásunk másnap reggel van, átbeszéljük a dolgokat, közben sopánkodunk, hogy semmi biztató hír. Úgy nyolc körül csörög a telefonom. Nézem, az egyik éjjeliőr hív. Átvillan rajtam, ez most vagy jó hír, vagy katasztrófa bejelentése, rossz hír. A hang azonnal jelenti, most telefonáltak, hogy Bena Dibele-be értek.
Hogy mekkora kő esett le ott, akkor a szívünkről, azt elmondani nehéz. Hamarosan hív Michel is, a kocsiból, hogy minden oké, rettenetes volt az út, és sehol nem volt hálózat, hogy hívjanak…
Hát, ezután könnyed szívvel szálltunk másnap repülőre én, Simon és Kati, a magyarországi önkéntes optikus lány. Mbuji Mayi-ból Lodja, a Fokker 50-es géppel 50 perc repülés volt, majd Lodjában várt ránk Paul Law, aki egy Sankurui csodabogár. Amerikai származás, de itt, a Sankuruban született és itt él. A családjuknak mindig volt kisrepülője, így vele beszéltem meg az utazásunk folytatását. Az egész olyan meseszerű, van neki kisgép és saját felszállópálya, a háza mellett. Igen, kérem, ezt a legendás állítást most nekünk sikerült letesztelni.

Kocsijába a repülőtéren felvett, és egyenesen a háza melletti hangárhoz mentünk. Ott jött a kötelező méretkezés, minden kilót gondosan felírtunk.
-300 kiló max, az utasok és a csomagok együtt, mondta nekem telefonban. Hármunk súlya kb 210 volt, számítottunk rá, hogy a csomagoknak nem szabad 50 kilót túllépni. A mérlegre állva leszédülünk, mindenkinek a súlya jelentősen több mint az igazinak hitt… Kati megpróbál kissé horizontálisan állni, hátha úgy kevesebb…
Vagy pozitívan csal a mérleg, ez lenne a biztonsági csalás, vagy annyit sikerült hízni? (szerintem az első) Sebaj, hiszen csomagunk alig van.
A beszállás és a készülődés csak pár percet vesz igénybe. Nézem aggódva, hol itt a felszállópálya? Idő nincs sokat keresgélni, felbőg a motor, meglódulunk valami kis ösvényszerűn… elsuhan a ház és mi már a levegőben vagyunk… Na, ha én ezt otthon elmesélem…
Lodját elhagyva végig a Lukenie folyó felett repülünk. Pár folt után zárul az erdő, az egész olyan, mint a karfiol, vagy brokkoli, hiszen hihetetlenül zöld.

10 perc repülés után megszólal a pilóta:
-Doki, elhoztad a pénzt?
-Persze, itt van, és adom neki a megállapított összeget. Megszámolja, majd megszólal:
-Na és a visszaút?
-Jó, azt is odaadom, így legalább crédit-ben vagyunk nála, gondolom magamban…
Az 50 perc, ami kellett a kis Cessna-nak Lodja-Kole távolságra hamar elrepült, a szó legteljesebb értelmében. Volt pár esőfolt, szivárvány, kisebb táncolás, de fantasztikus repülés!
Koleba érve nagy ovációval fogadnak. Kocsinkról egyenlőre semmi hír, de annyit tudunk, hogy az utolsó 100 kilométert nyúzzák valahol az erdőben, és az indulás csak 11 körül volt. Azon az őserdei szűk úton óránként 10 kilométert lehet megtenni, de ez is felborul, amint akadály, kidőlt fa, kerül az utunkba. Így esett, hogy mi hárman hat órával korábban értünk Koleba, mint a kocsival utazók, akik az éjszaka közepén érkeztek.
Másnap reggel nagy az öröm, mert végre megvan a nagy találkozás, és újra együtt a csapat. Magyarázzák széltében hosszában az út borzalmait, a lassú haladást, a mindenféle veszélyt. A tetőcsomagtartó lábai letöredeztek, így kötelekkel rögzítették, és a tetőn feküdt, direktben. A mi szuper kocsink tetejének már mindegy, korábbi missziók során sikerült helyretenni, rendesen… Volt olyan, hogy csörlővel kellett a kocsi orrát befelé irányítani, húzni és biztosítani, nehogy megcsúszva beessenek valami szakadékba… Ráadásul jó nagy eső volt pont az indulás előtt, azon a régión. Ez az, amire nem számítottam, hiszen indulásunk már jócskán a száraz évszakban volt és haladásukat a rendkívül csúszós út nagyon lassította. Útjuk során kikerülték Lubefu várost és e miatt nem tudtak telefonálni, csak a negyedik nap.


Kezdődhetett a munka! Első nap berendezkedtünk, sőt, 50 beteget sikerült megvizsgálni. A kórház igen rendesen, már hónapok óta listázta a betegeket, és előre véve a súlyos eseteket rögtön az első napokra már tudtunk műtétes programot csinálni. Idén a rendelésért 400 Forintot, egy szürkehályog műtétért kb 7500 Ft-ot állapítottunk meg. Természetesen ingyen is operáltunk számtalan beteget, alapítványi támogatással mintegy 50 esetet, de minden esetben kisebb helyi bizottság döntötte el az igény jogosságát.
Megkapjuk a főépület keleti oldalát. Itt, pont keletre orientáltan 4 méretes teremben lehet berendezkedni. Ez az épület sajnos rosszul fekszik, a felkelő nap ezerrel besüt az ablakon, és úgy 10 óra felé iszonyú meleg kezd lenni benn. Az ablakot kinyitva irtó világos, becsukva fullasztó hőség lesz. Nehéz beállítani, hogy kibírható legyen. A műtők helyzete még rosszabb. Ezen főépület végében van a műtő, amiben dolgozunk. Ablak van keletre és délre is, nekem túl világos és persze jó meleg, olyan szauna szerű van benn, amikor a nap akadálytalanul beesik. A munkát a műtőben általában csak 10 után tudjuk kezdeni, így a direkt napot sikerül kizárni, de ez a hely számomra a tisztítótüzet juttatja eszembe. Ahhoz, hogy a műtétes programot tartsuk, sokat kell küzdeni. Az árammal van időnként baj, de végül egészen jól tudunk dolgozni. Egyik nap csak fél 12-kor tudunk kezdeni. Ez kissé elkeserítő, ha 22 műtét áll előtted. Az ok: nincs faszén, hogy a textíliás kuktát jól befűtsék. Kifakadok: itt van az erdő, és nincs elég fa benne? Kicsit csapkodok és kiabálok, közben egy kacsintással jelzem Mária nővérnek, hogy ez csak színjáték, rájátszás, hogy annál nyomatékosabb legyen a panasz. Később kiderült, volt faszén egy egész zsákkal, de valaki(k) hazavitték. Most már elmentek a piacra… igen, de Ő már egy órája távol van, mint a csiga, vánszorog? Másnap 9 órakor még nincs áram. Mi van már??? Mikor lehet kezdeni?
-Kis türelmet, doki, elmentek venni benzint… A generátor benzinnel megy… Nos, kell ide türelem, bőven.
A betegek közül rengeteg a szürkehályogos beteg. A kolei kórház hírneve igen jó a környéken, minket is sokan ismernek, így jönnek a betegek 3-400 kilométeres körzetből. Lomela-ból, Dekese-ből, Bena Dibele-ből és Lodja-ból, a környező falvakról nem is beszélve. Volt egy pár elképesztő eset. Itt van pl egy anyuka, aki jön hat gyerekkel. A gyerekek közül négynek kétoldali congenitális (veleszületett) szürkehályogja van, a legkisebbek 6 hónaposak, ikrek! A család Kananga városból jött, innen 500 km-re.
Kicsit homályos az ügy, az apuka északra ment kereskedni immár 3 hónapja, azóta semmi hír felőle. Csak nem itt hagyta a családot? A nagylányt Kanaga városban valaki már megoperálta, így tőlünk csak szemüveget kap és az egyik lánynak nincs szürkehályogja, teljesen tiszta a lencséje. Marad 4 beteg, és mindegyik mindkét szemmel. Természetesen ingyen, Alapítványi támogatással operáljuk őket. Elbeszélgetünk az anyukával, láthatóan igen fáradt. Már 3 hónapja itt vannak, az apuka egyszerűen elutazott északra, semmi hír felőle, a család egy hívőtársnál szállt meg… Ilyen az afrikai szolidaritás.