Nézem az utat és teljes erővel szorítom székem karfáját. Nyolcvannal száguldunk Kisangani és Banalia között, egy szép afrikai nap reggelén. Szomszédom és utastársam Simon, rezzenéstelen arccal ül, ahogy néha rásandítok, láthatóan elégedett, bizonyára a „minél gyorsabban megyünk, annál hamarabb odaérünk” elvet preferálja. Hogy a csudába kerültünk ide? Közben eszembe jut gyermekkorunk egy, bennünk mély nyomot hagyó pillanata, amikor a fogorvosi székben ülünk, és Józsi a fogunkat fúrja.

A fogorvosi randevú előtt már egy héttel izgultunk, no meg izzadtunk, és mikor végre sikerült összeszedni minden bátorságot, a váróban ücsörögve lehetett elmélkedni az élet titkain. Közben akit csak lehetett udvariasan előre engedtünk, mi jó gyerekek voltunk, nekünk van időnk… Ezt a családias hangulatot gyakran Józsi törte meg -” most te következel”- és akkor nem volt apelláta.
Józsi családi jó barát, és rendkívül lelkiismeretesen dolgozik, a tömések nagy szakértője, és mint a jó fogorvosok akkoriban, nem ad érzéstelenítőt „egyszerű” tömés készítésére. Később olvastam, hogy érzéstelenítés nélkül fúrni megkönnyíti és biztonságosabbá teszi az orvos munkáját, mert hát a beteg, amikor a pulpa kamra közelében jár a fúrófej, „jelzi a fájdalmat”. No, igen, mi is jeleztük, próbáltuk a fejet kicsit hátrább menekíteni, az állkapcsot kicsit lejjebb… ilyenkor Józsi megszólalt: jöttél volna hamarabb! Csak tessék tűrni azt a kis fájdalmat.
Maradt hát a karfa, lehetett szorítani jó erősen és lehetett érezni az égett csontszagot, miközben a fúró krr..krrr…krrr..
Igen kérem, akkor még nem voltak ezek a szuper turbinák, amik csak zíííííííííííííííííííííííí, és az ember szinte semmit nem érez. Persze, amúgy én azzal vigasztaltam magam, hogy milyen jó nekem, nem azzal a másikkal fúr… Volt ott a sarokban egy olyan fúró, amit még anno lábbal kellett hajtani…
Szóval az a karfa, amit ezerrel szorítottam… a bratyónak más technikája volt. Neki fogai is sokkal rosszabbak lehettek, bizonyára a karfa nem volt elég. A szék előtt volt a fal, amin a fűtéscsövek, ő ezek alá szorította valahogy lábfejét. Nos, egyszer, amikor az a bizonyos pulpa kamra már egész közel járt a fúróhoz, vagyis fordítva, a falból kiszakadt a cső. Hogy ezután mi következett, azt nem tudom, de még a mai napig emlegetjük az esetet. Egyébként Józsi lelkiismeretes munkáját dicséri, hogy van olyan élő fogam, amit 48 éve tömött és még ma is kiválóan szolgál!
Szóval, hogy is kerültünk mi arra az útra, Simonnal?

-Kisanganiban felszálltok a buszra és másnap már Bumbában vagytok! - hangzott Carlos Atya tanácsa a vonal másik végén. Félig meddig olyan parancsszerű volt ez a mondat.

Carlos Atya egy idős, Scheut-misszionárius abból a fajtából, amelyik már kihalófélben van. Testvérével, aki Belgium egyik igen ismert szemésze, s kinek érdeme, hogy Belgiumban a műlencse beültetés hamar elindult, a családi házukban találkoztunk, 2016-ban. Kis találkozónk lényege volt, hogy megbeszéljük, hogyan lehetne Bumba városában, a Kongó partján, ahol Carlos Atya missziós tevékenysége folytán kórházat épített, beindítani egy szemészeti egységet. Minden prímán ment, vettek műszereket, egy orvost a kórházból elküldtek hozzánk, Mbuji Mayi-ba, majd Lubumbashiba, hogy ellesse a szürkehályog sebészet fortélyait, megérkeztek a fogyóeszközök és gyógyszerek. Ezután estem kissé csapdába. Ugyanis váltig mondogattam: 

- Nehogy a doktor elkezdjen egyedül operálni, mert annak katasztrófa is lehet a vége.
- Jó, akkor megkérjük Hardi doktort, menjen el Bumbába, és indítsa be hivatalosan az ottani szemészeti egységet. –volt a riposzt, és ezt én örömmel elfogadtam, hiszen szeretek utazni és szeretem a kihívásokat, ilyesmit pláne, hogy a szemészeti ellátást az országban bővítsük. Megint Carlos Atya szavai:
- Hetente egyszer van repülőjárat, egyenesen Kinshasából, és már ott is vagytok.
Meg is szerveztük, hogy én érkezem Kinshasába február 13-án és a másnapi járattal megyünk Bumba-ba együtt, Ő, én és Simon Pierre. Ez így nagyon jól hangzott egészen addig, amíg hirtelen törölték a járatomat és egy nappal későbbre tették érkezésemet. Sebaj, gondoltam, majd megyünk a következő hetivel. Közben Simon már Kinshasában volt és telefonon közli velem:
- Képzeld, a 14-i járat lesz az utolsó, mert utána elviszik a gépet revízióba, és 2 hónapig nem lesz repülő.
- Micsoda, na ne, akkor toljuk el az egészet három hónappal!
- Már rengeteg beteg vár rátok, igazán rossz ötlet lenne eltolni a missziótokat, volt az Atya válasza.
- Na, de akkor hogy fogunk visszajönni, amennyiben busszal megérkezünk, dolgozunk 2 hétig, hogyan tovább? Mire Carlos:
- Az ne legyen a te gondod, majd találunk megoldást, szokott arra más gép is járni… pénzszállító és más NGO-k gépei.
- Na, de az a busz, biztonságos? Mégis 600km Afrikában busszal, nem hangzik túl jól. Amint ezt mondtam eszembe jutottak a Lubumbashi-Kolwezi között közlekedő klimatizált emeletes buszok, s-hátha valami hasonló-, villant át az agyamon.
- Igen, teljes biztonságosak, eddig soha nem hallottunk balesetről, vagy hasonlót, az utat is jól megcsinálták, csak gyertek, mert itt csomó beteg vár, és már 40 kataraktás előjegyzett van.
Mit lehet erre mondani? Azt gondolják majd rólam, hogy kis ijedős alak, aki megretten egy aprócska buszozástól, no, meg én mégiscsak misszionárius vagyok, ne válogassak és ne legyek finnyás, ráadásul Simon Pierre-el leszek, akire lehet majd támaszkodni. Végül elfogadom, legyen Kisangani + busz.
Hát, így kerültünk Kisanganiba, ahol a Carlos Atya által támogatott nővérek szállásoltak és istápoltak. Szerencsére másnap indult a járat, és tudtunk jegyet venni a buszra. Ezt Simon intézte, és este kérdezem tőle:
- Te Simon, milyenek azok a buszok? Mire ő:
- Hát, buszok, nem túl nagyok, de buszok.
- És mi a menetrend, mikor érkezünk Bumbába?
- Azt majd meglátjuk, de éjjel megállunk aludni, éjjel nem közlekedik.
Hmm, ez megnyugtató, fő a biztonság. Este a nővérek kedvesen mesélik kalandjaikat Carlos Atyánál. Lassan kezd ismertté válni számomra az ő műve, iskolákat, kórházat épített Bumba-ban, ahol egyszerűen plébános. Később ő mesélte, hogy a rendjében haragudtak rá, mert valahányszor el akarták helyezni egy másik helyre, ő megtagadta, hogy Bumbát otthagyja, így van az, hogy ma is ott van és közben egyre több mű kapcsolódik a nevéhez. Épített egy stadiont, aminek komoly szerepe van a fiatalok körében, hatalmas siker, minden délután meccs van és a stadionban jó sokan. Majd épített egy piacot, amiről mondanom sem kell, milyen segítség a városnak. Az általa alapított és támogatott iskolákban sok gyerek tanult az ő hozzájárulásával. Szépen lassan kiderült, hogy ez a Pere Carlos olyan igen nagy főnök jellegű, és híre messze földre eljutott. Persze a legfontosabb az Egyházmegye, ahol az ő általa vezetett plébánia virágzik és működik, és egy hatalmas városnegyedet szolgál.
Indulás reggel 6-kor. Itt nem lehet elkésni, gyertek inkább előbb, hangzott a jó tanács. Mikor megláttam a parkolóban a buszt, igazából csak kicsit csalódtam. Az álom emeletes busz szertefoszlott, és maradt a puritán valóság: egy ütött kopott Tata márkájú, jó sok évet már leszolgált járgány. Gyorsan felmérem, oldalán rendesen karcnyomok, ilyen Afrikában normális, hátul és elől mindenféle nyomok, de nem nagy, komoly karambolt idéző szörnyűségek. A gumik igen jó állapotban, szinte újak, - egy jó pont! A sofőr épp beül és begyújtja a motort, az akksi tökéletesen indít, - újabb jó pont, majd a sofőr bekapcsolja a dallamkürtöt, hatalmas ricsaj, hangzavar és mindenféle dallamok, dó-ré-mi-ré-dó, szó…..dópuek, dópuek, no ez igen, erre jó nagy pontot adok.
Ehhez fontos tudni, 20 év alatt megtanultam, itt Afrikában a jó duda fontosabb a féknél… persze, ez túlzás, de mégis, a helyiek szeretik, ha a kocsik jelzik, hogy közelednek. No, ebben nem volt hiba.
Helyet foglalunk Simonnal, a második sorban, ez jó, gondolom, ha nekimegy valaminek, majd felfog az előttem levő ülés dossziéja. Csomagjaink már tegnap óta bent vannak a szörny gyomrában, zsákba varrva, így nem kellett időt veszíteni a pakolással. 6 óra 30-kor hatalmas dudálás közepette kigördülünk az utcára. 2-3 késve jött utas szalad és integet, a sofőr rezzenéstelen arccal nyomja tovább, nem áll meg. Ezek az utasok taxi motorra pattanva üldözőbe veszik a járgányt, és az első megállóban azt beérve szállnak föl, sokan… Mindenki kedves és közlékeny. Feltűnik, hogy eléggé kevesen vagyunk, talán egy harmada van teli a járgánynak. Nemigen lehet sokat nézelődni, mert elkezdünk repeszteni. Lakott terült, mit neki, a sofőr nyomja mint az őrült. A pedált és a dudát. Ébresztő, gondolom, de Afrikában ritkán alszanak 6 óra után az emberek.

Közben automatikusan csekkelem az újabb technikai adatokat. A motor jól kerreg és elég jól húz, a visszapillantó tükörben látom, hogy szép feketés füstöt termelünk, az kérem a dízelnél jó, akkor tessék aggódni, ha a füst fehér! (pont fordítva, mint a Pápaválasztásnál) A fehér füst ilyen esetben azt jelenti, hogy a dízelpumpa nem tud elég üzemanyagot adagolni a motorba, és akkor minden vérszegény… A motor is, de pláne, ilyenkor lehet tönkretenni az adagoló hidraulikus „fejét”, mert az adagolóban a kenést a gázolaj biztosítja, na mármost, ha nincs elég, vagy jó minőségű gázolaj, egyszerűen kikopnak az ezred milliméter pontos alkatrészek. Érzem is, hogy van itt rendesen erő, mert száguldunk, legalább 80-al a város népes utcáin. Közben a „para-rara-ramm, para-rara-ramm” szól megállás nélkül. Itt kérem nincs mese, mi jövünk, és mindenki álljon félre.

Majd a megállókban kiderül, hogy igazából nincs alapjárat, vagyis az alapjáratot egy macsetta biztosítja. Jó is ez, hogy dupla haszna van, mármint a macsettának, (bozótvágó kés) hiszen menet közben a pedálok elé dobja a sofőr, majd a megállóban beszorítja a 3 pedál közé oly módon, hogy jó kis brummogással jár a motor. Amint viszont vágni kell, ott van kéznél… csak le kell hajolni érte. Igen, kérem, utunk 600 km-en át nagyrészt erdőben vezet, ahol bármikor lehet rá szükség, kidőlt fákat, leszakadt ágakat eltakarítani. Majd jobban megnézve látható, hogy a macsetta egyszerre nyomja a féket és a gázt, adva alapjáratot és biztosítva a kocsi fékezését…

Ahogy haladunk, látom ám, hogy a kísérő legénység 3 emberből áll. Később kiderül, hogy van egy pótsofőr, aki igazából a kasszát kezelte, van egy igazi sofőr, van egy szerelő és van egy lapátos. Utunk során volt szerencsém mindenkit látni teljes aktivitásban ténykedni.

Faljuk a kilométereket, legalább 25 km még sűrűn lakott vidék. Az út olyan vörös salak, igen jól, keményre döngölt, viszont nem túl széles. Szerencsére forgalom alig, csak ne lenne annyi járókelő, kecske, csirke és kacsa mindenfelé. Ezek nagy zajjal menekülnek, mi pedig szépen haladunk. Egyszer csak megérkezünk egy nagy folyó partjára, ahol komppal kellett átkelni. A komp igen sűrűn ingázik, és cirka egy óra alatt át is jutunk. Nézzük, hogy a kompra felmenő járművek hátrafelé, tolatva mennek rá fel. No, ez is valami helyi csoda, gondolom, majd kiderül, hogy indulás után a komp megfordul, és így, aki tolatva hajtott fel, az előrefelé tud róla lemenni a másik oldalon. Kissé félelmetes, ahogy a jól megrakott kamion tolatásban lecsúszik a kompig… 125 kilométert mentünk, és ez a komp a Banalia nevű városnál van. Várakozás közben mindenki rágcsál valamit, van aki meleget rendel. A helyi restaurantok prímán üzemelnek. Chikuangát és libokét lehet venni igen olcsón. Tessék megfigyelni a csomagolást, ez kérem a természetbarát megoldás. Bal kézben a chikuanga (a maniókából készítenek olyan gumiszerű valamit) és a jobbal a Liboke-hal tálba mártogatva, királyi lakoma.

Az átkelés sima, és hamarosan újra vágtatunk az úton. Próbálom elengedni magam, elereszteni az előttem levő ülés támláját, s gyönyörködni a tájban. Kisebb nagyobb falvak és a köztük levő „sértett” őserdő. A lakosok ahhoz, hogy termeljenek, kivágnak, felégetnek területeket, majd a jó talajt kihasználva termelnek, errefelé főleg maniókát és rizst. Közben teljes hangerővel bekapcsolják a zenét. Valami rozoga smartphone-ról megy a rajta levő kongói zene, ami gyakran inkább nagyon hangos, ritmikus ricsaj. Persze az utasok élvezik, és ha véletlenül leáll, azonnal kérik, hogy induljon újabb fejezet. Sajnos, egész nap dübörög, és szinte állandóan az a 3 akkord, ami jellemzi a kongói Rumbát… kicsit repetitív, kicsit sematikus… Hát, jó kis Nagyböjti kereszt ez nekem. Majd úgy 10 óra felé sofőrünk előkap egy babos kendőt és turbánt formálva felveszi. Közben száguldunk, kacsák, csirkék, kecskék tünés, mert különben pórul jártok! Van itt egy kis keveredés az arabos elemek és a nyakában lógó kereszt között, de ilyen apróságokon nem kell kiakadni.

Szorgalmasan faljuk a kilométereket. Több nagyobb faluban megállunk és állandóan szállnak le és fel, nagy zsákokat dobálnak a széksorok közé, középre… Forgalom alig, ez jó, és a sofőr igen körültekintő módon a kanyarokban szépen dudál. Elszunyókálok. Otthonról való indulásom óta ez a harmadik napi utazás, érthető, hogy elpilledek. Egy nagy bumm-ra ébredek. Azonnal megállunk, látom, hogy a másodpilóta vezetett, és eléggé lassan ment. Simon előttem száll le a buszról, én kicsit pakolászok, a lábamnál levő táskámat rendezgetem-
- Itt valami komolyan elromlott, mondja Simon. Leszállok, és látom, hogy az úton hever a „barre de direction”, egy jó vastag rúd, ami a két elülső kereket köti össze és biztosítja, hogy a két kerék együtt mozogjon, amikor kormányoznak. Hmmm,… figyelem a legénységet, ők csak viccelődnek és nevetgélnek. Úgy látszik, ilyesmi hetente egyszer megesik velük. Előkerül egy pár szerszám, és látom, hogy a batyuban van olyan gömbcsukló, ami a rúd két végére van rögzítve, és ami biztosítja a szabad mozgást és ugyanakkor erőátvitelt a rúd és a kerékagy között.

- Ha ilyenből van új, akkor azt miért nem cserélték már ki előbb, villan át bennem. Most is, csak a rögzítő csavart szedik le róla és próbálják a rúdon levő gömbcsuklóra adaptálni, lehet látni, hogy ez az anya esett ki a gépből. Amire csavarni kellene, azon már nincs menet, az idő vasfoga megette. Előkerül egy vas fűrészlap, és fütyörészve újabb menetet fűrészelnek a gömbcsuklóra. Közben érdekes jelenet, a lapátos elővesz egy régi gumibelsőt, és zsilettel belőle 2 cm széles és egy-másfél méter hosszú szalagokat vág. Itt Kongóban a kocsik nagy részénél ezeket a gömbcsuklós mozgó részeket ilyen gumikkal szokták körülkötni és rögzíteni. Persze, van ott eredetileg egy biztosító csap, ami meggátolná, hogy az anya magától, még csak véletlenül se tudjon lecsavarodni, de az is kiesett, kicsit keresgélik, majd legyintenek és hagyják. Az egész javítás tart vagy 20 percig, elő az emelő, a kalapács, amivel a két gömbcsuklót a helyükre szorítják és ütik, jó nagy kulcsokkal az anyát rászorítják, és a gumikkal megerősítve el van intézve a dolog.

A jó pont besorolásban ezek után leminősítettem a vállalatot, és most még jobban féltem, mi van akkor, ha pont egy kanyarban pattan le az összekötő rúd és az egyik kerék jobbra, a másik balra akar menni… vagyis kissé kormányozhatatlanná válik a szörny. Ezen van időm gondolkodni, mert nem biztos, amit mondok, ugyanis a jobb kereket kormányozza a sofőr, és ilyenkor a bal kezdene önálló életet élni… a gép ketté nem szakad, esetleg kifordul és talán ki is törik a bal kerék… Háát, ettől kezdve még jobban szorítom a karfát. Közben kezd beesteledni. Itt Afrikában, az egyenlítő vidékén este 6 körül esteledik, és a sötét igen gyorsan beáll, mintegy 30 perc alatt. Baljós felhők gyülekeznek pont előttünk. Latolgatom, kicsit balra előttünk, olyan 15 fokkal, bizony rendesen villámlik. Egy röpke fohászt is eleresztek, de a hirtelen felélénkült szél valószínűleg elfújta, mert szépen villámlik, ott elől, majd hirtelen elered az eső, és ömlik, csak ömlik. A busz hősiesen küzd tovább, de immár jóval lassabban. Mindenki becsukja az ablakokat, erre a pára kicsapódva az üvegre nehezíti a vezetést. Az út még jó, de pár buckán átmegyünk, hirtelen érzem, elönti a víz a lábamat, késve kapom föl táskámat, csurom vizes lett. Hogy kerül víz a buszba, nem tudom. Majd egy nagyobb faluban a sofőr megáll és kijelenti, hogy itt éjszakázunk.

Simonnal szimuláljuk az alvást, de ez ülve nem könnyű, mégis, valahogy elrepül az idő és reggel lesz. Elkezdik rebesgetni, hogy most kezdődik a rossz út és hogy elől, Bumba előtt 30 km-re van egy hely, ahol nincs átjárás. És tényleg, az út leszűkül, a jó vörös salakot sárgás-vöröses földút váltja fel és főleg, kezd kissé dimbes-dombossá válni, amitől- végre egy kis izgalom, színesebbé válik az utazás.
-Nagyon jó, legalább lassan megyünk, gondolom én.
Ráadásul a tegnapi eső feláztatta az utat, így főleg a kaptatóknál, csúszkálunk és egyre többször kiszállva a buszból gyalog megyünk, ez sem baj, jót tesz az a kis mozgás a jó levegőn. Majd egy igen ramaty állapotú hídon kell átmenni, itt is minden oké, nekünk semmi sem akadály.
Egyszer csak beérkezünk egy pálmaültetvényre. Láthatóan letérünk az úrtól, és az ültetvény jó útjait kihasználva vágtatunk csomó kilométert keresztül kasul a táblák között, szép rendezett sorok, táblák szerint idősebb illetve fiatalabb pálmafák. Egy kisebb város mellett is elhajtunk, messziről látható a gyár, ahol kivonják a pálmaolajt. Majd a táblák közül kiérve vége a jó világnak, egy falu, s hirtelen kátyú, de nem akármilyen, azonnal be is ragadunk. Sofőrünk hősiesen küzd, de hiába, a puha sárba tengelyig süllyedünk. No, innen kiszabadulni 2-3 óra lesz, gondolom, de egyszer csak feltűnik mögöttünk egy Caterpillar markoló, hatalmas járgány, kérés nélkül beáll és elkezdi kitolni a buszt. Mivel közben kiszálltunk, egy kész csatatér tárulkozik elénk. Igazából egy falu közepén vagyunk, és kb 200 méter hosszban hatalmas, vízzel és sárral telt gödrök, bennük vagy 4 pórul járt kamion. Micsoda szerencsénk van, ez a hatalmas markoló az ültetvényről érkezett és pont azért jött, hogy megnyissa az utat. Próbálja kihúzni, kirántani a beragadt kamionokat, azok általában iszonyatosan túl vannak terhelve, és a kötélhúzásnak az eredménye általában az volt, hogy csak forogtak a jármű kerekei, és kapart, és kapart. Sokkal hatásosabb, de ugyanakkor roncsolóbb volt, ha mögé állva, kicsit megemelve a farát egyszerűen kitolta a beragadt kocsit. Hát kérem, itt 3 órát rostokoltunk, mert egy iszonyatosan megpakolt kamiont végül hosszú próbálkozás után is csak két járművel tudtak kihúzni.
Majd következik a mi buszunk, bánja a fara, de sebaj, csak szabaduljunk a kátyúból.
https://youtu.be/M5zmPo_4jvo
Látva, hogy baj van, közben Simon elküldött valakit, hogy motorral a legközelebbi faluból, ahonnan már lehetett telefonálni, szóljon át Bumbába, hogy Carlos atya küldjön értünk egy kocsit. Végül így mentettek ki, és az utolsó 30 kilométert már dzsippel vágtatva tettük meg, míg végre beértünk a városba. Délután 3 óra volt.
Később az atyával beszélgetve, úgy este 7 óra körül halljuk a dallamkürtöt, megérkezett végre a busz Kisanganiból, tudatták velünk. Mi pedig mondtuk, igen, tudjuk… Örülünk, hogy ezt az utat megtehettük, és hogy épségben megérkeztünk. Szombat van, és holnap lehet pihenni, sebeinket nyalogatni, erőt gyűjteni a ránk váró munkára.

Misszió Bumba, 2018 február.