Dr Déo egy fiatal szemész kollega. Három éve találkoztam vele először, Brüsszelben a Belga Szemész Társaság összejövetelén. Egy ösztöndíjnak hála, Belgiumban volt egy évet a szakorvosi képzése alatt. Innen vissza Kinshasába, majd friss diplomás szemészként keresett meg újra.
-Te Richárd, itt vagyok, új szakorvos, de soha még nem volt szike a kezemben. Kérlek, vállald, hogy kiképzel nálatok, Mbuji Mayi-ban. Próbáltam lerázni, elhessegetni, de Ő, mint hűséges kiskutya, csak jött és újra és újra kért, hadd jöjjön Mbuji Mayi-ba képzésre. Az ilyen típusú képzésről azt kell tudni, hogy rendkívül idő és energia igényes, sok türelem és kitartás kell hozzá mindkét részről. Ráadásul szemészeti centrumunk jelenlegi helyzetében az elsőbbség az itt dolgozó kollegák képzésén van, ami magyarázza tartózkodó viselkedésemet. De Déo doktor kitartóan ostromolt, míg végre kötélnek álltam, és vállaltam, hogy 2 hónapra jöjjön hozzánk.

Goma város főtere, jobbra a Nyragongo vulkán. A kivu tó partján.

Így született a barátság közöttünk, kedves és értelmes barátra leltünk személyében. Első percektől sokat mesélt Bukavu-ról, az ottani helyzetről, kiváltképp a szemészeti ellátás teljes hiányáról.
-Kedves Deo, tudjuk, hogy egész Kongóban siralmas az ellátás, és mivel energiánk és időnk igen szűk, nem mehetünk még a keleti határra is missziózni. Ez volt nagyjából a válaszom Deo doktor kérésére. De ő, naponta újra és újra mondogatta, hogy kell jönni, mert sok a beteg Bukavu városban és a környéken. Erre az attitűdre két hely is van az Újszövetségben, és kitartó próbálkozásairól ez jutott eszembe.
Az egyik eset, amikor Jézus egy kánaáni asszonynak, aki kéri Őt, menjen és gyógyítsa meg beteg leányát, azt mondja: „Nem jó elvenni a gyerekek kenyerét, és a kutyáknak dobni”- mire az asszony csodálatos válasza: „Igaz, Uram, persze a kutyák is esznek a morzsákból, melyek uruk asztaláról lehullnak” -Mire Jézus: „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod”- és persze „még abban az órában meggyógyult a lánya”.

A Kivu tó partján dr Deo, Patient és dr Simon, hátul Ruanda. A hajón Bukavu felé.
A másik, egy történet, amivel Jézus oktatja tanítványait az imáról: „tegyük fel, valamelyiketeknek van egy barátja, és eljön hozzá éjnek évadján, és ezt mondja neki: „Barátom, adj nekem kölcsön három kenyeret, mert útról érkezett egy barátom, és nincs, mit elébe tegyek.” –és így válaszolna belülről: „Ne zaklass engem….. nem kelhetek fel, hogy kenyeret adjak neked”
Mondom nektek, ha nem kel fel és nem ad neki a barátságukra való tekintettel, az arcátlansága miatt fel fog kelni, és megadja neki, amire szüksége van.

Szalon a hajóban. Érkezés Bukavuba.
Nos, ez a Deo doktor addig zaklatott minket, hogy elhatároztuk, megpróbálunk egy tíz napot időnkből kiszakítani egy misszió erejéig. És itt álljunk meg egy szóra. Több érvem is volt, hogy ellenkezzem, próbáljam finoman visszautasítani ezt a meghívást. Az egyik az ország keleti határvidékétől való félelmem volt. Itt, közép Kongóban az ország keleti határáról állandóan csak rossz híreket hall az ember. Fegyveres bandák garázdálkodnak szabadon, Ruanda folyamatosan infiltrálja az országot, a Nyragongo tűzhányó bármikor kitörhet és leszakad az ég és egyébként is, épp most Ebola járvány van! Igen, ezek valós tények, de csak részben, a fegyveres bandák a határ északi részét érintik, Ruanda már évek óta békében él az országgal, a tűzhányó 2002-es kitörése óta csak füstölög, és az Ebola járvány Beni vidékén, Bukavutól 600 km-re van és nagy erőkkel küzdenek ellene.
Másik magyarázata tartózkodó magatartásomnak a következő gondolat: a mi Kasai megyénk elég nagy, van bőven szemészeti beteg, minek menni messzebb, távoli vidékekre? Hogyan szelektáljunk, mi alapján válasszuk meg a missziók helyét? Általában a szakmailag elhanyagolt helyeket részesítjük előnyben, így pl Lubumbashiba, Kolwezibe nem megyünk, mert tudom, hogy ott megfelelő az ellátás. Bukavuról nem sokat tudtunk, de dr Deo állította, hogy a sebészet, ott náluk, egy teljesen elhanyagolt terület. Ez volt az egyik érv, a másik pedig Ő maga. Mbuji Mayi-ban 2 hónapot töltött, ez alatt elkezdődött valami, és nagyon szerettem volna folytatni a képzését, hogy ez által Bukavuban ténylegesen beindulhasson valami. Amennyiben ez sikerül, akkor nyert ügyünk van erre a vidékre! Nos, végül is beterveztük az utat november elejére.
Elkezdtük a tervezgetést, kiderült, hogy Goma városba van Mbuji Mayi-ból hetente egyszer CAA járat. (Ez az egyik itteni legnagyobb légitársaság) Felvettük velük a kapcsolatot és letárgyaltuk a misszióhoz szükséges kb 100 kg műszer és fogyóeszköz + négyünk szállítását. Az indulás egy hétfői napra lett kitűzve.
-Legyetek koraiak a reptéren, a gép 11 körül érkezik, mondta a főnök. Ebben nem volt hiba, jókor, időben „becsekkoltunk”. Ez itt nálunk úgy néz ki, hogy a csomagok intézése után beülünk a parkolóban az egyik sörözőbe és beszélgetve várjuk a gép érkezését, amit hallás alapján lehet követni. Amint jön egy gép, az ott állandóan lebzselő gyerekek jelentik: -Megjött a Gomai járat- vagy Leszállt a CAA Airbus. (ebből egy van) Mi aznap a kis Fokker 50-est vártuk. (kétmotoros propelleres!)

Bukavu látkép a vízről. Bukavu kikötő.

A gép meg is érkezett aránylag időben. A váróba beülve innen már direktben figyeltük az eseményeket. Jó sokan kiszálltak, és egyszer csak látjuk, hogy előkerül egy emelő, pótkerék és egy csomó ember sündörög a gép körül, mindez tőlünk 150 méterre. Látom a kezdődő szorongást kollegák arcán, -á semmi, ez csak a rutin, kerékcsere, nyugodjatok meg. Viccekkel oldjuk a feszültséget, de az idő csak múlik, és az új kerék még mindig a betonon hever.
-Nem bírják lekapni a régit, vajon mi lehet a gond? Már délután 4 óra van, amikor érkezik egy terepjáró. Egy markos legény leugrik és előhúz egy ipari méretű flex vágót, otthon sikító-nak is szokták nevezni. Ezzel nekilátnak és a gumiból egy negyedet kivágva sikerül végre leszerelni a kereket. Egyre nagyobb a bizonytalanság körünkben, de hirtelen megpillantom a pilótát, aki nagy nyugalommal sétálgat a gép orra körül, tudat alatt megállapítom, hogy mivel fehér ember, biztosan jó… azonnal elönt a szégyen és az igazságtalanság érzete, hiszen eddig sok afrikai pilótával volt dolgom, és igazán remekül végezték dolgukat. Ami furcsa számomra, hogy a kerék problémával nem foglalkozik, rá se néz, persze, ott van a szerelő, őt erre képezték ki… ez az ő dolga. Végre felkerül az új kerék, összepakolnak a szerelők és lehet beszállni. Mindenki megkönnyebbül, azért érezni egy kis feszültséget, bezárják az ajtókat és pár percig nehéz csönd ereszkedik ránk. Majd mély brummogás után, brúúúúúúúúúúúúúúúúúú… beindul a jobb oldali propeller, elkezd pörögni, de hirtelen bííííííííííííííííííííííííííííííí, leáll. Nyílik a pilótafülke ajtaja, jön a szerelő, elő a szerszámosládát, ajtó kinyit, ő kiugrik és fut az új kerékhez, kulccsal a kezében. Feszült a csönd az utastérben, nézem, az ürge mint egy kígyó bekúszik a futóműházba és elkezd matatni. Valami hydraulikus gond lehet, cikázik át rajtam, levegős lett a fékrendszer? 10 perc múlva mindent visszaraknak, ajtó becsuk, övek becsatt, pilótafülkéből az újabb előkészületek zaja hallik. Megint a mély búúúúúúúúúúúúúúúúúúúú…, majd kb 15 másodperc után bííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííííí et a bí lefelé szálló hangot jelent, ami azt jelenti, hogy a motor leáll. Megint kinyit és kiszáll a társaság, az utastérben áporodott izzadtságszag terjeng. Most mi legyen, gondolom, fel kellene lázadni, hogy így nem szabad felszállni… A kígyóember újra bekúszik a futóműbe, de most a másik oldalon újfent kulccsal a kezében. Észreveszem, hogy a pilóta jelzi kezeivel a stewardessnek, hogy „töröljük a járatot”. Ezt hamarosan közlik velünk az utastérben. Mindenki megkönnyebbül, mintegy vezényszóra felpattan, és rekordidő alatt kiszáll a gépből. Érdekes, senki nem reklamál, csak szó nélkül indul haza… Majd holnap újra kezdjük, hátha lesz több szerencse!
Mivel vannak ismerősök a légitársaságnál, megtudjuk, hogy leszálláskor az egyik fékpofa eltörött, az sértette fel a kereket és az abroncsot, -e miatt volt nehéz leszerelni az egészet-, hogy cserealkatrészt rendelnek Kinshasából, ami másnap reggel érkezik, és holnap 9-kor legyünk ott.

Bukavu partjai. Az Emmanuel hajón dr Simon, Patient és dr Deo.

Másnap újult erővel tudtunk jelentkezni, ezúttal minden simán megy, és utunk zökkenőmentes Goma-ig. Goma-ban kiszállva az első megragadó látvány a hatalmas vulkán, ami a város lábánál van. 2002-ben, a kitört láva a felszállópálya egy részét elöntötte, okozva komoly gondot e miatt évekig. Ma már sikerült visszaállítani a teljes hosszt. Ime egy kis film ami a helyzetet érthetőbbé teszi.
https://www.youtube.com/watch?v=z1ncn-md4F8
Sajnos nincs sok időnk Gomában mászkálni, célunk, hogy minél hamarabb induljunk Bukavu felé. A kiszállás után meglep a miliő nyugalma, mindenki kedves, nyugodt és laza. –Ez itt a híres veszélyes vadkelet? -gondolom magamban. Taxiba szállunk dr Deoval, aki már várt minket és irány a kikötő. Két lehetőség volt, vagy kocsival Ruandán keresztül menni, vagy hajóval, a Kivu tavon navigálva.
-Mondd, Deo, hány óra az út hajóval? Mire a megdöbbentő válasz: 6 óra! Persze, ha van motorcsónak „canot rapide”, azzal 2-3 óra. De ajánlom nektek az éjszakai hajót, első osztályon este 7- kor indulva másnap reggel 6-ra érünk oda, lassan navigálva. Bukavu a Kivu tó déli csücskénél fekszik, kb 150 Km-re Gomától. Nos, ez a megoldás tetszett, mert időt nyerünk, egy teljes napot. Ugyanakkor a tájból sajnos semmit nem profitálhatunk, rövid tanakodás után választunk: irány az éjszakai hajóút. Taxiba ülve, a kikötő felé menve egyszer csak meglátok egy nőt, fején egy teknő és az tele hatalmas fej KARFIOLLAL! Ilyet még 22 év alatt nem láttam Kongóban, a kedvenc zöldségem!
A tóparton fotózás, majd megérkezve a kikötőbe megnyugszom, szép nagy és biztonságos hajóra veszünk jegyet. Neve is van: Emmanuel I. Beszállás előtt mozgóárustól veszünk egy guriga kilós sajtot. A gomai sajt híres az egész országban, ledöbbenek, mert az ára így, az utcán kb 900Ft/kg, míg én Mbuji Mayi-ban 4000 Ft-ért veszem! A hajóban van jó kis helyünk, amíg pakolnak az alsó szinteken, nézzük a tájat, csinálunk egy pár fotót és szép komótosan helyet foglalunk. Este 7-kor elindulunk, a távolban vihar van, de ez nem zavar, kissé himbálódzva, pöfögve, lassan távolodik a kivilágított part. Elkezdjük megtárgyalni az utóbbi hónapok eseményeit, Deo felvázolja a helyzetet, a sok beteget, akik csak ránk várnak. Később bevallja, kicsit félt, mert érkezésünk napjáig csak kb 10 beteg fizetett be a műtétre, de legalább 150 szürkehályogos betege már van. Közben hoznak szendvicset, Kólát, mi külön meleg ételt is rendelünk, lassan cammog az idő, a hajó pedig olvad bele a fekete éjszakába. Nézem az első osztály szalonját, mindenki nyugodt és békés, pincérünk végtelenül kedves, hoz két hatalmas matracot, lerakják a földre, így le lehet feküdni, Patient és Simon a matracokon, mi a díványon, és szépen elnyom bennünket az álom.
Pirkadatra ébredünk, fél öt, s előttünk a part és a hegyeken Bukavu városa! Elámulok, rögtön Svájc jut az eszembe, ez igen, fantasztikusan szép. A parton már vár ránk a kórház autója, a beszállás egy pillanat műve és hamarosan kipakolhatunk a szálláshelyen.
Egy nappal később, de megérkeztünk, indulhat a munka!