RICHÁRD TESTVÉR KONGÓI BETEGEKÉRT ALAPÍTVÁNY

Felváltva cserélgetjük a rendelési és a műtétes napokat. A program igen hamar betelik, először 20-ra maximálom, majd megemelem 25-re, az utolsó napoknál pedig 30 betegre. Persze, sok előjegyzett beteg nem jön el, ilyenkor megüresedik a hely, van, aki hamarabb jön, hátha túlesik rajta idő előtt, így soha nem lehet pontosan tudni, mennyit kell operálni egy nap. Nehéz pontos programot csinálni, mert a betegek errefelé „szabad” emberek. Erről van egypár jópofa sztori.

gyerekszarazev

Előírtuk egyik betegnek a szürkehályog elleni műtétet a jobb szemére. A bal szeme már vak, évek óta, a cataracta glaukómával komplikálódott, fényérzés nélküli szem, így a jobb oldali hályog műtétje kétszeresen is indokolt, egyrészt sokkal jobban fog látni, másrészt megelőzzük, hogy másodlagos glaukóma alakuljon ki rajta. Ezt hosszasan elmagyarázzuk neki, ő beleegyezik, kiírjuk a műtétre. A nagy napon, beül a sorba, a műtétesek közé. Amikor az ápoló elkezdi tágítani az operálandó szemeket, (ilyenkor azzal kezdi, hogy egy ragtapasszal megjelöli a homlokán a műtendő oldalt) a bácsika mondja: nekem a BAL szememet kell operálni. A szakápoló a kórlapot áttanulmányozva elmagyarázza, hogy nem, mert ott nem lesz semmiféle eredmény, és elkezdi tágítani és megjelölni a jobb oldalt. Itt ugrik a történet, és én a műtőben látom, hogy itt egy beteg, jelölőtapasz a bal oldalon, már érzéstelenítve a bal oldal, de a szem ránézésre gyanús, bekérem a kórlapot, és látom, hogy a másik oldalt írtuk ki műtétre. Ekkor bevallja a beteg, hogy ő átrakta a tapaszt a másik oldalra, mert neki a BAL oldalt KELL operálni. Mit tehet ilyenkor az ember? „Az erőszakosoké a Mennyek Országa”… Megoperáltam a bal szemét... így legalább megnyugszik a beteg is és a szem nyomása is…
A másik történet még meredekebb. Basankusuban történt februárban. Egyik betegnek kúszóhályogot diagnosztizáltak a rendelésen, és előjegyezték műtétre, a hét végére. Ott Basankusuban iszonyú tömeg volt, nehéz volt bejutni a rendelésre, annyian voltak. Én a Belga misszióhoz csatlakozva vettem részt ezen a misszión. A beteg hazament, és mesélte a szomszédnak, hogy előjegyezték műtétre.
-Én félek ettől a műtéttől és amúgy sincs pénzem, nem fogok elmenni, mondta.
-Jó, mondja a szomszéd, nekem van egy szürkehályogom, tavaly mondták, add át a papírjaidat, elmegyek én helyetted! Mennyibe kerül?! Így esett, hogy a szomszéd megvette a műtétre a másiktól a helyet. Elérkezett a műtét napja, a szomszéd megjelent az első beteg papírjaival és beül a műtétesek közé, kis cetlivel a kezében. Az orvos, (egy belga kollegina) nézi a kiírt műtétet, nézi a beteg kórlapját és nézi a pasast, aki ott ül előtte, csak nem akart összeállni a kép, mert sem a diagnózis, sem pedig az oldal nem stimmelt. Szó szavat és kérdés kérdést követett, míg kiderült a turpisság… a kollegina annyira zavarba jött, hogy végül is megoperálta a befurakodó szomszédot az őt illető bajjal, szürkehályoggal! „Erőszakosaké az Isten országa” Este jót mulattunk az eseten és megjegyeztük, mennyire fontos műtétek előtt azonosítani a beteget, stimmel e a kórlap és az előtted már az asztalon fekvő beteg viszonya.
vakcatarlat

Óriási segítség, hogy e misszióban egy hivatásos optikus is részt vesz. Kati 2 hónapja van itt és nagy örömmel jött és csinálja, szervezi az összes szemüveget érintő tevékenységet. Betegeket vizsgál, szemüvegeket mér, illeszt, keres, stb… Még napszemüvegeket is gyárt, ehhez kölcsönkérte tőlem a laposreszelőt, és persze, ilyesmi pont volt nálam…
KatibeteKati
Ilyen optikus kísérőnk először van és én rádöbbenek, hogy ezt a területet mennyire hanyagoltam az utóbbi missziók során. Igen nagy igény van mindenféle szemüvegre, legkeresettebb az olvasószemüveg, majd a napszemüveg. Persze, ezeket lehet a piacon kapni, de nagy a bizalom felénk, amit mi hoztunk biztosan jobb, és főleg, szebb, ráadásul egy alapos vizsgálat után ajánljuk! Végre profi ember kezeli a sok szemüveget, így talál gazdára egy csomó, a Sasszemklinika által kapott szemüveg.
sassikernapszsik
A réslámpát is, amit hoztunk, onnan kaptuk, komolyan öröm, hogy Magyarországról ilyen értékes adományok segítségével tudunk dolgozni. A misszió végén a kórháznak adományozzuk a réslámpát, így leraktuk a kolei szemészet első alapkövét.

reslampMari

A kórház állapota enyhén szólva lehangoló. Ami a legszomorúbb, hogy amióta ide járunk, öt éve, semmi fejlődést, semmi javulást nem látok. Minden iszonyú koszos, szemetes, a falak feketék, legyen az a műtőben vagy a rendelési helyen, ugyanolyan, mint az első missziónk során. Pedig emlékszem, hogy 2015-ben nyomatékkal kértem, hogy az általunk termelt bevételből csináljanak valami fejlesztést. Ez nem történt meg, valószínűleg a pénz eltűnt a kórház süllyesztőjében. Sajnos ez a helyzet csak rosszabb lesz, a Spanyol nővérek igen idősek és hamarosan abbahagyják a munkát, már évek óta mondogatják.
Én egy kis, két M2 területen rendelek a jó öreg hordozható réslámpával, ezzel gyorsan lehet vizsgálni, látni már nem annyira jól, de sebaj, a tapasztalat segít. A szemfenék tükrözést inditektben, +13-as lencsével csinálom, nagy előny, hogy kb 35 cm-re a betegtől a szemfenék tükörrel jól lehet látni a látóidegfőt, ehhez csak az kell, hogy a beteg jó irányba nézzen. Így a jobb szem vizsgálathoz a hátamnál levő falra filccel egy X-et rajzolok, - Nézzen a piros X-re, mondom, ilyenkor a látóidegfő pillanatok alatt megvan és látható, amennyiben nincs valami akadálya a tükrözésnek. Utána jönne a bal szem, ehhez vagy fel kellene állnom és átsétálni a másik oldalára, vagy, és én ezt szoktam csinálni, felkérem a beteget, hogy nézzen a bal fülemre, és ekkor lehet pontosan telibe kapni a bal látóidegfőt. A bökkenő, hogy én franciául kérem fel a klienst, hogy „nézzen a bal fülemre”, közben mutogatok a bal fülemre, ilyenkor sokszor megfogják a bal fülüket, időnként az enyémet próbálják elkapni, ekkor vagyok ideges és szólok a tolmácsnak, hogy most ne a Katit nézze, hanem a munkára figyeljen. Ja, igen, mert az optikai szalontól csak egy szekrény választ el minket, ennek a magassága évről évre kisebb, mert a termeszek rágják az alját, sebaj, lassan haladnak, úgy látom, van még pár évünk, amíg a szekrény kitart. Kati időnként felemeli dallamos hangját, érezhető, hogy őt sem érti mindenki, és ilyenkor ezt halljuk:
-Ét Ménáá???? Szé mijő?,,?? Ami Franciára fordítva: et maintenant, c’est mieux? Magyarul: most jobb? (mármint a látás, a szem elé tett lencsével jobban, vagy rosszabbul lát) Ilyenkor van az, hogy próbálja megérteni, hogy a szeme elé illesztett üveggel jobban, vagy rosszabbul lát az illető… és itt jön a probléma, hogy az itteniek 95%-a nem képes válaszolni erre a nehéz kérdésre, általában csak annyit mond, hogy homályos, vagy hogy semmit nem látok, (pedig már 0,5-nél járunk) stb. Katinak szép sűrű haja van, nem féltem, hogy megritkul, és ha én ilyen vizsgálatokat már csak ritkán végzek, annak egyik oka, hogy már alig van hajam, annyit tépelődtem. No, de térjünk vissza a bal fülemre, egyszer csak beugrott, mi lenne, ha egy szép fülbevalót tennék bele, arra mindenki rögtön megtalálná, hogyan és hova nézzen. Lehetne kis LED izzó, amit esetleg pedállal tudnék aktiválni. Szóval ilyen jó ötleteim támadtak, közben azon kapom magam, hogy nyelveket keverve beszélek:
-„Regardez ide a csillag”- hallom magamat, miközben a falon levő ikszre mutatok. Most ez vagy az öregség, vagy a fáradtság jele, megállapítom, hogy jobb volna egy kis szabit kivenni…

szelfi
operalt
Az idő gyorsan repül, 3 hét alatt hétszáznál több beteget látunk, és rengeteget operálunk. Simon szorgalmasan küldi a betegeket a műtőbe, új napokat nyitunk, dagasztjuk a számokat… így érjük el a 186 operációt a misszió során.
Nagy az elismerés, mert semmi probléma nincs a műtöttekkel, köszönhető a jó team-nek, sterilitás tökéletes, érzéstelenítés profi, előkészítés oké. A postop kontrollokat Simon hűségesen végzi… csapatmunka! Míg mi dolgozunk, sofőrünk a kocsikísérővel elmegy a folyóra vízért, majd a boltba ivóvízért, hogy kibírjuk este 5-ig. Mindannyian érezzük, hogy mindenki egy szem a láncban, és fontos, használható, sőt, munkája értékes. Szállásunk kitűnő, a nővérek szakácsa remek, érezni rajta a sok éves tapasztalatot, afrikai és európai recepteket keverve illetve variálva főz, így valóban mindenkinek megfelel. Fantasztikus halakat eszünk, sok gyümölcsöt és zöldséget. Sokan hoznak kedveskedve ajándékot, melyek közül a legkedvesebb és legértékesebb, a pálmahernyó!

ujralatdelkeres


Ezek olyan nagyujj vastagságú állatkák, harmonikaszerűek, szépen hernyózva araszolnak… és finom, szalonna ízük van… Idén felfedezem, hogy van egy „Big” változat, mely fehér színű és hatalmas. Nem mertem megkóstolni, hagyom a fiataloknak, hadd fedezzék fel az új dolgokat, elég nekem a jól bevált és már kipróbált kisebb kivitel…
Junius 8-án kiderül, hogy technikai okok miatt, a kisrepülő nem tud értünk jönni. Így kénytelenek vagyunk kocsival menni mind a nyolcan Lodja-ig. Összehívom a tanácsot, mi legyen, és eldöntjük, hogy indulás Lodja-ba másnap reggel! Ez kicsit meredek, mert aznap operáltunk 15 beteget, így rögtön a másnapi kontroll után indulunk. Túl szoros. Azért kellett gyorsan elindulni, mert Lodja-ból gép Mbuji mayi-ba csak hetente egyszer, hétfőn van, és a 11-ei járatot feltétlen el akartam érni, különben egy hetet kell várni és így minden programunk csúszik. Lodjaba eljutni két napot kellett számolni, Kole-Bena Dibele az erdőn keresztül 110km, legalább 8 óra, majd Bena Dibele-Kole, 150 km kb 6 óra, a váratlan problémákkal számolva kell rá két nap.
Mindenki szomorú a hírre, indulásunkat csak a jövő hét elejére terveztük, de nem nagyon volt más alternatívánk. Közben akkor, este 8-kor megrendelem a repülőjegyet hármunknak, mert a Lodja-Mbuji Mayi hetenként egyszeri járat állandóan teli van.
Másnap a csomagolás rekordidő alatt megvolt, én közben rendeltem, megnéztem az összes kontrollt, kissé expeditív módon, de megcsináltam, szerencsére mindenki rendben volt. Jó volt látni kb 60 műtétes beteget, akik mind szépen gyógyultak. Hagytunk gyógyszert és szemüveget rendesen, hogy a kezelésben mindenki részesülhessen. 11-re készen állunk, a kocsi megrakva, de kiderül, hogy nem férünk el, a csomagok egy részét sehogy sem lehet begyömöszölni. Pedig a réslámpát is otthagytuk, a műtőben sok minden elfogyott és csak a legszükségesebb dolgokat visszük vissza, a gyógyszereknek is nagy része elment, de még így is, akárhogy variálunk, legalább 4 bőröndnek nincs hely. Patient ajánlja, bele a sátorponyvába és fel a tetőre, csak jól le kell kötözni. Én teljesen hitetlen vagyok, de hagyom, sürget az idő, indulni kell, hogy az első etapon túl legyünk. Végül az ötlet bevált, a csomag stabilan kibírta a legnehezebb helyeket is, igaz, az erdő megtépázta és kikezdte a ponyvát. Egy kellemetlen következmény viszont, hogy az ablakot nem lehetett becsukni.
visszaerdout
Az erdei keskeny ösvényen ez iszonyú rossz, mert a gallyak, növények, és ami velük jön, hangya, bogár, pók, hernyó, minden, tömegével ömlött be ránk, a hátsó utasokra. Öten voltunk hátul, óriási szerencsémre galléros inget vettem fel, így a gallért felhajtva, állam alatt összeszorítva védekeztem a sok bogár ellen. Rengeteg hangya utazott velünk, de szerencsére nem a csípős fajtából, így kedvesek voltak, mi is… Rendszeresen seperjük a mellettünk ülő vállát, hogy megtörjük az állandóan felfelé törekvő bogarak útját. A 110 kilométer kb 1/3-a olyan út, ahol csak 5 km/h -val lehet menni, és a kocsinak kell az utat nyitni, annyira be van nőve. 

Megkönnyebbülés, amikor beérünk egy faluba, ott lehet meglódulni és menni, végre tiszta a levegő. Ilyenkor a 40-es sebesség valami félelmetes száguldásnak tűnik. Szerencsére a falvak jó hosszan terülnek el, így könnyítik a haladást, az út 15%-a a falvakban van, legalább ott lehet haladni. Koletól kb 60 Km-re elérjük a hidat.

hidujhid
A 2015-ös misszió alkalmával itt szakadt le alattunk a gerenda. Azóta a régi hidat, aminek történetét megírtam, újjáépítették. Valami régi, rozsdás elemekkel, de gyönyörű hídon tudunk átmenni. Kérem papa Jean Pierre-t, álljunk meg, és lássuk, hol történt velünk az ominózus eset.

Este 8-ra beérünk Bena Dibele városba. Én egy kihalt várost vártam, ja elfelejtettem mondani, kolera járványról beszéltek nekünk ebben a városban, de rendesen ment az élet úgy, mintha minden rendben lett volna. Pedig már 6 halott volt, de eléggé elhagyatott a vidék, nincs irányított segítségük, a betegek a Sankuru folyó melletti falvakból érkeznek. Ez a Kolera probléma a régióban már több hónapos, és krónikusan elhúzódik. Állítólag a kórház, (ahol többször voltunk misszióban) üres, az ápolók nagy része elmenekült. Őszintén szólva nem volt kedvünk nagy vizitre, és hulla fáradtak voltunk.
Egy poros hotelban pihenünk meg. Jó előre, még Koleban vettem ivóvizet, mindenkinek megtiltom, hogy a helyi vízzel érintkezzék. Vacsorát készíttetünk, majd alvás. A másnapi szakasz 150 Km, már sokkal jobb, járhatóbb úton. Nekem kezd nagyon fájni a hátulsóm, a kocsi állandóan ugrál az egyenetlen úton, az ülőke igazán fapados, ráadásul a napos oldalon ülök, így észre sem veszem, de egyszerre érzem, hogy kezdődik valami láz féle… Eszembe jut Paul Simon dala: „Hello darkness my old friend” amit átírva „hello Malaria my old friend”-nek dúdolgatok. Azonnal rácsapok a gyógyszerrel, ami mindig kéznél van, éjszaka Lodja-ban kissé ráz a hideg (láz!), de erre is van gyógyszer, és végül aránylag jó éjszaka után, de hulla fáradtan ébredek. Egyre nyilvánvalóbb, mennyire fárasztó a rossz utakon való kocsikázás. Hétfő reggel, a Lodjai repülőtéren elbúcsúzunk a csapattól, akik elindulnak, és tankolás után délre véve az irányt startolnak Mbuji Mayi felé. A terv: 3 nap kocsiút után érkeznek vissza. Mi pedig felülünk a CAA Fokker 50-es gépére, és 50 perc sima repülés után megérkezünk a kényelembe, a nagyvárosba. Kocsival 3 nap, nekünk 50 perc, gyorsan eltemetem a lelkiismeret furdalást, ezt az értékes időt a munkára használjuk, és többek között e miatt megéri. És valóban, ez úttal a kocsi baj nélkül tartja az előirányzott programot, első nap a Lubefu elágazásnál, második nap Kabindában, a Közösségnél szállnak meg. Harmadnap érkeznek vissza, nagy az öröm, nagy a fáradtság, de nagy az egyetértés: ha kell, holnap újrakezdjük!