Nagy elhatározással vágtam neki ennek a missziónak. Két kocsival megyünk, így hatékonyabb és kényelmesebb lesz az akciónk. Tavaly ilyenkor ugyanezen meggondolásból, ugyanígy, két kocsival indultunk, és szégyenletesen kb félúton ott kellett hagyni az egyik kocsit, a kis mentő-kamiont. Azóta a gyújtást teljes egészben felújítottam, a differenciálzárakat megjavítottam és a fékeket szintén megújítottam. A gyújtás megjavítás után, amit az Alapítvány segítségével sikerült fedezni, a kocsi teljesen megtáltosodott. Ekkor jöttem rá, hogy bizony jó ideig 3, időnként 2 hengerrel mentem… Szerencsére nem sokat. Most viszont, hogy lehet száguldani, meg kellett csinálni a fékeket, ugyanis a pedált nyomva szinte semmi nem történt, és bizony gyakran a kézifékkel kellett megállnom!

Hát, a fékek beállítása a Pinzgauer-kocsinál nem kis munka, ráadásul 6 keréken! Dobfék.

Ezeket szétszedni és egyenként megpucolni, átvizsgálni több napi munkát igényelt. Igen, de megérte. Kiderült, hogy kb csak egy keréken fékeztünk már jó ideje, a garnitúrák megkopva, katasztrofális állapotban voltak. Egyszer csak kiderül, hogy az egyik keréknél a hidraulikát lezárták egy szöggel… Ezt miért kellett, gondolom, lassan rájövök, hogy legutóbb a szuperszerelő a légtelenítő csavar mentét ennél a keréknél levő munka-hengerben megszakította, így nem lehetett lezárni… jó, akkor iktassuk ki a kereket, volt a megoldás, és hallgassunk mélyen…
No, ez az oka, hogy most én, személyesen csinálom ezeket a műveleteket. A munkahengert kicseréltem, a garnitúrákat felújítottam, és a fékezést beállítottam… A 6 kerék miatt ez kicsit hosszadalmasabb, mint a többi kocsinál.

No, de térjünk vissza a missziónkra. Lusamboba készültünk, ahonnan Lubefuba akartunk tovább menni, így 2 helyen végezni missziót. Lusamboban már 2 éve nem jártunk. Az út állapotáról riasztó hírek jöttek: nincs út, vagy alig járható. Ez némileg igaz is volt.

Mbuji Mayi-Lusambo 240 km, és ennek a Lusambo felé eső 1/3-a az őserdőben megy- Itt pedig homokos a talaj. No, mármost Lusambo egy kikötővároska, a Sankuru folyó eddig ugyanis vígan hajózható. Ezt áruszállításra szeretnék kihasználni. A probléma, az az áru továbbszállítása innen, Lusambo-ból Kananga és Mbuji Mayi felé. Nagy kamionok pakolnak fel irtózatos terheket, és vágnak neki a homokos, hegyes-völgyes útnak. A laza talajban mély nyomot vágva cammognak, elképesztő kaptatókon föl, majd a másik oldalon le…
Az úton, a folyótól kb 80 km-re találkoztunk egy 6 kamionból álló konvojjal. 6 nap alatt tették meg a 80 Kilométert, rengeteget dolgozva az úton. Forrongtak rendesen, és pont egy föld-omlásnál egyesült erővel takarítottuk el az utat.
A kamionokkal kapcsolatban két komoly probléma van. Az egyik, a túlterhelés. Addig pakolják, amíg fér bele. Szerintem senki nem számolgatja, hogy valójában hány tonnát raktak föl. A másik gond, hogy a hátsó kerekek, eredetileg dupla kerekek, itt pedig, hogy pontosan miért, nem tudom, de a duplát szimplára csökkentik. Így a hatalmas teher sokkal kisebb felületen oszlik el, e miatt a laza talajban mély vályúkat faragva közlekednek. E két problémát csak vaskézzel, rendeletekkel és rendszeres kontrollal lehetne orvosolni. Itt lép be az állandó probléma: nincs korrupciómentes rendőrség, minden megvásárolható. Amint kis hatalom jut az itteniek kezébe, azonnal átalakul pénzkeresési lehetőséggé. Magyarán szépen közlekedhetsz a csökkentett gumikkal, csak fizess valamit…
Első nap, az első 100 kilométer után kezdődött a rossz út. Egyre homokosabb, egyre töredezettebb, egyre járhatatlanabb. Nagyobb beragadásunk nem volt, de igen lassan haladtunk.

El is határoztam, hogy Lusambo előtt található egy nagy falu, 60 km-re, Banwa Mbumba, ott éjszakázunk. Rendesen hulla fáradt voltam, mikor odaértünk. Az ottani lakosság már többször hívott, hogy jöjjek hozzájuk. Örömmel fogadtak, éjszakára kapunk egy kis házat, én a Pinnzgauer-ben ágyazok meg a ládákon, egész jó kis ágy lett. Másnap pár beteget vizsgálok, hamarosan az egész falu ott van. Sajnos tovább kell mennünk, így a valóban betegeket invitáljuk Lusamboba.

Tényleg nehéz szakaszokon mentünk át, hegynek neki, majd le… Előttem a Land Cruiser, amelyik alacsonyabb építésű, így nehezebben megy el mint mi, a sofőr rendesen zsonglőrködik, elkerülve, hogy az út középső domborulatát a két kerék közé vegye, hiszen olyan mélyen ki van vájva, hogy akkor azonnal felül és a kerekek a levegőben kezdenek forogni…
Lassan rájövök, hogy ez minket nem fenyeget, csak süppedős, homokos talajon, többször érzem, hogy leér a kocsi alja, és hallom, hogy „dumm”, ilyenkor valami odaütődik a kemény talajnak.

No, ezt ki kell bírni, mondom, és szépen haladunk. Leérünk kb 11-re a Sankuru mellé, ekkor kiderül, hogy hatalmas áradás van, így a komp egészen furcsa helyre jött értünk. A Land Cruiser még beragad 200 méterrel a cél előtt, csörlőzünk, hogy kirántsuk!
Én meg nevetve átmegyek a veszélyes helyen. Egy elgazosodott termőföldön kell átgázolnunk, hogy a folyópartra érjünk ki, a komphoz. Itt a kocsiból kiszállva belelépek egy letaposott pálmafába, amely szépen felsérti a lábamat.

-Sebaj csak felületes horzsolás, gondolom, de azért egy helyen egy tüske féle belém állt. Szépen kiszedtem, és gondtalanul megyek tovább. No, ebből lesz később egy jó kis fekély a lábamon.
A komp 2x fordul velünk, mert egyszerre nem férünk fel. Amíg várjuk, hogy visszajöjjön értünk, a mélyhűtőből papaya és banán parfét nyalogatunk! A legutóbbi otthonlétemkor vettem egy hűtőládát, amely beruházást elneveztem az évszázad vételének. 3 hónapig nézegettem a MALL.HU-n, kb fél áron ajánlották. A lényeg, hogy -20 fokig képes hűteni, hogy keveset fogyaszt, és hogy 220V, 12V és 24V-ról tud üzemelni. Mbuji Mayi-ban az állandó áramkimaradás miatt a hűtőszekrény állandóan leolvadt állapotban van, a hűtőláda viszont a Pinzgauer napenergia erőműnek köszönhetően állandóan üzemel! Egyszerűen elképesztő, micsoda változás, micsoda minőségi ugrás! Lehet előre tervezni, lehet maradékot lefagyasztani, így bármikor kikapok egy adagot onnan és felmelegítve kész az ebéd, italokat pillanatok alatt lehűt, és vigyázni kell, nehogy megfagyasztva kerüljön ki. Nos, a kis hűtőláda szorgalmasan duruzsolt egész úton, és prímán működött. Esténként behűtünk mindenféle italokat, és a nagy melegben ez igen jól esik! Közben beköszöntött a száraz évszak. Jó nagy meleg van, sehol egy felhő, most még a nap erős, majd egyre gyengébb lesz. A legkellemesebb időszak a kora reggeli órák, a legrosszabb a délutáni, kora esti idő, ekkor áll a levegő, még a nap is süt, de a talaj is sugározza a nap közben beszívott meleget. Majd lemegy a nap és kigyúlnak a csillagok, megjelenik az Orion, a Dél kereszt a Kentaurban, kicsit később a Skorpió… ezek a déli félteke igen jól látható és jellegzetes csillagképei.
A Délkereszt függőleges szára mutatja a déli irányt. Mivel nagy a meleg, sokat ücsörgünk este a csillagok alatt és gyönyörködünk bennük. Ilyenkor van idő bőven, megpróbálom lefotózni a Délkereszt-et, csakúgy, a kocsira letámasztva.
No, de térjünk vissza a misszióra.

Elég gyenge szálláshelyet találtak nekünk, a plébánián, 2 romos szobát. Persze ilyenkor elrendeznek egy ágyat, ami olyan-amilyen, a többieknek pedig „débrouillez vous” majd csak lesz valahogy. Persze, mi hoztunk matracokat és lepedőket, sőt, hordágyakat, hogy ne a földön kelljen aludni. Lusambo a szegénység székhelye, és ez a szegénység elsősorban a szívekben és a fejekben lakozik, -szoktam mondogatni… A „szuperágyat” előzékenyen átengedem Tamás dokinak, és én kiköltözöm a Pinzgauerbe. No, fogják a fejüket vendéglátóink, nem győzöm nyugtatni őket, hogy én ezt így terveztem már régóta, és abszolúte nem gond. Amiket ők nem tudnak, és amit csak lassan lehet, amúgy disztillálva elmagyarázni nekik, azok a következő tények:
-A helyi szivacsmatracban ki tudja, milyen kórokozók tenyésznek…
-Az ágyban poloska, bolha, stb…
-A házakban, ahol eddig szálltam szinte 100%-ban éjjel a patkányok randalíroznak, denevérekről ne is beszéljünk, az mindenütt van
-Az ágyak katasztrofális állapotban szoktak lenni, középen hatalmas lyuk, amibe belegurulsz, szóval a gerinced 1-2 éjszaka után kaput
-Szellőztetni általában nem lehet, mert beszögezett ablakokat találsz…
Ezzel szemben, a kis Pinzgauer mentőben:
-Vadonat új, szuper matrac az ágy
-Jó kemény, rugó nélküli, a gerincnek egy mennyország,
-igen jól zárt kabin, ebbe állatok, bogarak nemigen mennek be
-beépítettem szellőztető rendszert, ami friss levegőt biztosít, így a kabin szinte klimatizált
-állandóan ott az áram, elalvás előtt lehet dolgozni, amennyit csak akarsz, ja és még zenét is lehet hallgatni.
Az első nap azonnal belevágunk a rendelésbe. Közben Tamás dr egyre izgatottabban mondogatja nekem, hogy menjünk, jelentkezzünk be a helytartónál. Na, itt most egy kis kitérő, Tamás doktort illetően.
Egy szép napon, Kinshasából jött hozzánk egy beteg. Vizsgálat után közlöm vele, hogy a retinát érintő, olyan baja van, amit én nem operálok, de lesz nálunk 3 hónap múlva olyan Belga kollega, aki megoperálva, tud majd segíteni a bajon. A néni visszajött a megbeszélt időpontra, megoperáltuk, és állapota sokat javult. Megmaradt egy jó viszony közöttünk, és Kinshasában újra találkozva tervezgettük a jövőt. Tudniillik, a Sankuru megyéből származott, és a következő kérést szegezte nekem: nyissál már nálunk is egy centrumot, hiszen az egész megyében nincs szemész! Igen, ez jó ötlet, de a legnehezebb a dologban orvost találni, kiképzett személyzetet. Az ő családjukban volt a Tamás dr, friss diplomás orvos és akkor kisütöttük, hogy Tamás eljön hozzám, és elkezdi a szemészetet kitanulni, közben az ismeretségi körben keresnek ösztöndíjra lehetőséget, hogy Kinshasában folytathassa, és szerezzen diplomát.
Ez a gépezet beindult, de közben bezárt a kinshasai iskola… a parlamenti képviselőt, aki a Tamás ügyében járkált, és akivel távolról üzengettünk kinevezték a Sankuru helytartójává… Tamás, aki anno 3 hónapra jött, immár 2 éve van nálunk, közben leszerződtünk vele, mert igen jó képességű, a szemészetet hamar megszerető kiváló orvost ismertem meg benne.
No, izgatottságát meg lehet érteni, megyünk üdvözölni a jótevőjét, akivel még soha nem találkozott… Kb délután egy óra volt, amikorra kaptunk randevút, Tamás felvette a sötét öltönyt, nyakkendőt, mindenféle jelvényeket (orvosi, RDC) és indulás a nagyfőnök elé!
Felismerem a házat, mert már egyszer az egyik hatóság, aki akkor ott lakott, meghívott, egy csodálatos koloniál villa, a Sankuru folyó partján, Pazar kilátással.
Lent kb 15 ember várakozik audenciára, székkel kínálnak, és 5 perc múlva hívnak, mehetünk az excellenciás Úr elé. A lépcsőkön fölfelé azon gondolkodok, vajon milyen felfújt hólyaggal lesz dolgunk?
A fogadtatás elképesztő, egy klassz erkélyen vár minket, „itt van levegő” mondja, és igaza van. Nagyon szimpatikus és világos látású ember. Később Tamás meséli, hogy egyik Francia vagy Belga egyetemen matematika professzor volt hosszú ideig, amíg egy „törzsbéli” visszahívta Kongóba, itt van sok munka, gyere haza szolgálni…
Jó sokat dumálunk, közben gondolok a lent várakozókra, akiket emészt a zöld méreg… biztosít minket, hogy mindenben segít, csak szóljunk. Ekkor megszólal Tamás: Excellenciás uram, engem igen zavar, hogy Richard dr a kocsiban alszik… Próbálom a szemeimmel lelőni, de sikertelen kísérlet. Helytartó úr kapja a telefonját és hívja a Fréres de la Charité rend főnökét, lefoglal két szobát, a saját számlájára! El vagyok képedve, mert ez igen komoly gesztus! (20 Dol/fő/éj)
Meghív minket egyik nap vacsorára, és szívélyes búcsút veszünk egymástól.

 Nos, így lett a város legjobb épületében két szobánk. Ezek jó hűvös, nagy légterű szobák, itt lehet rendesen pihenni! A továbbiakból kiderül, hogy volt is szükségem rá!

Belevágunk a munkába, beteg van elég, a környező falvakból érkezők igen rossz állapotban levő, leginkább folyami vakságban szenvedő betegek. Lassan összeáll egy műtétes program is, és szombaton, 3 rendelési nap után operálunk, főleg cataractát, zöldhályogot és kúszóhályogot.
A kórház változatlan, talán rosszabb, mint volt, van bent 4 beteg, 4 orvos, akik közül egy hét alatt kettővel találkoztunk, a falak sötétszürkére festve, kissé lesújtó. A műtőt már ismerjük, nagyon nagy a meleg, sajnos rosszul építették, a tájolása miatt besüt a nap, és ez elviselhetetlen, olyan mint egy szauna. Az áram nem gond, hiszen odaállunk a kis Pinzgauerrel az ablak alá, és szépen megoldjuk egy hosszabbítóval. A mikroszkóphoz, kis phaco masinához bőven elég, az autoklávhoz pedig bekapcsoljuk az elektromos generátort.
Lábamon a seb kezd fájni, egyik délután betadinnal kimosom és jól megnyomogatom, hogy jöjjön már rendbe… az éjjel elkezd viszketni-fájni, másnapra jól begyullad és jó kis fekély keletkezik, estére kezdenek fájni a femorális nyirokcsomóim… Ennek fele sem tréfa, itt elmérgesedett a helyzet, elkezdek antibiotikumokat szedni. Másnap már van egy kis lázam délután, de nem vészes, gondolom, a fekély miatt van, nem hat az antibiotikum, és lehet, hogy szepszisben fogok elpatkolni. Telefonos tanácsadás Kabindából, ahol a vidék legjobb orvosa van, (Sr Marie de la Croix) váltok antibiotikumot. Másnapra a nyirokcsomók megnyugodnak, kis genny ürül a fekélyből, jól alakul, gondolom. Délután újra hőemelkedésem van, ez lesz az utóláz, sebaj, vissza a műtőbe.

Kitisztítjuk a fekélyt, igazán nem nagy, kb 1,5 cm átmérőjű, kis kemény, fehéres lepedéket kaparnak ki belőle, a Tamás dr a sebész, nagy kéjjel vájkál, én meg az áldozat… Másnap reggel szépen gyógyulásnak indul, már alig fáj, nem váladékoz, nyirokcsomók teljes nyugiban, persze az antibiotikumok miatt állandó fémes íz a szájban (a metronidazol miatt) és kezd kicsit fájni a gyomrom, délután viszont elkezd fájni nyakam, hátam, végtagjaim. Ennek fele sem tréfa, megjött a malária! Gyorsan abbahagyom a rendelést, milyen jó, hogy Tamás dr folytathatja és hazavitetem magamat, elkezdem a gyógyszerkúrát és be az ágyba. Ilyenkor lehet nyögni, és főleg várni, hogy hasson a gyógyszer. Váratlanul ért a maláriás krízis, mert kb 2 hónapja volt, akkor jól kikezeltük, és nem szokott nekem ilyen sűrűn lenni. Valószínű, hogy az erdőben töltött éjszaka mégiscsak volt szúnyog és megcsipkedtek.
Szerencsémre nálam jól hat egy bizonyos gyógyszer-kombináció, így a láz szépen megnyugszik, és ami a legfontosabb, nem jön vissza. Közben a műtétes napokon egyre több a beteg, szóval nem unatkozunk. Lassan kirajzolódik a Lusamboi misszió vége is, elhatározom, hogy 23-án utazunk tovább Lubefu városkába, ahol már várnak minket.
Indul a nap, reggel a száraz évszakban

Lusambo 2016 május, a Sankuru megyéből.