Egy kb 7 órás út után megérkeztünk végre Lubefu városkába. Mondhatnám inkább, falucskába. Mindenki mondogatta, hogy milyen jó az út Lusambo és Lubefu között, én elképzeltem, hogy lehet rendesen haladni százzal… Kiderül viszont, hogy kb 130 km erdős-hegyes vidék, ahol aztán igazán nem lehet gyorsan haladni. Gyönyörű az út, az első 40km a Sankuru folyó mellett, annak északi oldalán halad, a trópusi őserdőben, amolyan primer erdő. A tájban gyönyörködünk kicsit, de érzem, hogy bizony így nemigen haladunk, csak csigatempóban. 50Km után hirtelen szavanna, gyönyörű, itt meglendül a kocsi, de hamar visszakerülünk az erdőbe. Elhagytuk a folyót, van egy csomó, legalább 5 kisebb híd, szerencsére a CTB (Belga kóperáció), aki rehabilitálta az utat, ezeket gyönyörűen felújította, van egy nagyobb, vadonat új híd, előtte tábla, (400 km óta az első) 36T max. Közben megitatjuk Pinzit, aki ilyen homokos talajon símán elfogyaszt 30litert… és este 5 órára végre kiérkezünk a szavannára. Itt megállunk a SHENGA nevű faluban, ez Etienne nevű szuper ápolónk szülőfaluja.

Itt muszáj megállni, leülni Etienne testvérénél, ahol meleg étellel kínálnak. Én persze tűkön ülök, már 17 óra és még 35 km van hátra, és a nap elindult lefelé.

Nyugtatnak rendesen, innen már teljesen szavannás az út és sima ügy. Végre elindulunk, és Lubefu-ba érkezünk fél hétre, a sötétedés előtt. Közben egy szép naplementében is gyönyörködhetünk, már aki teheti, engem maximálisan leköt az út, a sebességgel vigyázni kell, mert a fékek bizony nem túl jók, hiába állítottunk rajtuk Lusamboban. Az van, hogy a legutóbbi javításnál az új garnitúra, amit felszegecseltek, valami igen rossz minőség, „piraté” mondják erre, és nagyon hamar kopik, így gyorsan kellene utána állítani… Már 100km után érzem, hogy alig van fék…

A város peremén vár ránk vagy húsz ember, és énekekkel, táncolva kísérnek be. Jóleső érzés, hogy valóban várnak és fogadnak. A száraz évszak pora, izzadtságunk jó kis réteggel lep be. „Zuhany” után nézem a törülközőt, hát bizony, fekete lett. Azért az idézőjel, mert a zuhany itt egy vödör vizet jelent, amit kézzel pacskolva, fröcskölve mosakszik az ember. Meleg vízről ne is álmodj, de erre nem is vágyunk.
Lubefu-városkába egy Belgiumba, szakadt kongói ember hívott meg. Építettek egy apróka kórházat, amit idén áprilisban avattak. Akkor nagy port vertek körülötte és elég sok beteg jött, többek között szemészeti esetek is, így jött nekik az ötlet: hívjuk el a Mbuji Mayi-i szemészeti stábot! Mivel Lubefu a Lusambo-Lodja tengelyen található, és ezekre a helyekre amúgy is kellett jönnünk, igennel válaszoltam.

Kis ONG-t is létrehoztak a „maillon humanitaire” néven. Kapunk egy aranyos kis helyi házat, amiben felállítjuk a bázist. Fáradtságunk érezhető és hamarosan álomba zuhanunk.
Másnap rövid vizit. A kiskórház kisebb, mint gondoltam, egyetlen épület, 9mx20m körüli. Mellette épült a szemészeti részleg, de egy vihar lekapta a tetőt… így most csak a falak állnak. Az építmény olyan vidéki, vályogtéglából, de aránylag jól épült. A vakolat korrekt, mindenütt beton padlózat, csak kicsit hullámzó… Vizet és villanyt láthatóan Belgiumból jött projektből külföldi szakember szerelt be. Találok pár elképesztő dolgot: gyönyörű inox bemosakodót, krómozott műszertároló polcrendszert. Utána jönnek a meglepetések. Kaptam egy listát idejövetelem előtt, az ide hozott műszerekről, a szervezet egyik tagjától. Ennek alapján azt gondoltam, hogy jó felszerelés lesz, és nem lesz szükség a mi dolgainkra. Nos, alaposabb vizsgálat után kiderül a következő.

-A szemészeti réslámpa, amit beharangoztak egy egységből lett kiszerelve, és hozzábiggyesztettek egy trafót. Igen de a trafó csak 9Voltot ad, és egyenáramot, a réslámpának 12V kellene és alternatív, váltakozó áram, így nem működik. (sebaj, adaptálom az én operációs mikroszkópom trafójához, így mi tudunk dolgozni, de a következő misszió?)
-„Van operációs mikroszkóp, ZEISS” mondták. Igen, de amint jobban megnézem, kiderül, hogy ez a mikroszkóp idegsebészetre és fül-orr-gégészetre jó, de szemészetre, a szürkehályog sebészetre nem, mert nálunk a lényeg az a ko-axiális megvilágítás, és itt a megvilágítás laterális. Ráadásul a zoom be van ragadva a legnagyobb álláson, és a pedálra meg sem mozdul, manuálisan meg nem lehet állítani, ez nem jó, a túl nagy nagyításon nem lehet jól dolgozni… (Kb 200 kg-os műszer, amit itt valszeg senki nem fog használni)
-Találok egy szemészeti vizsgáló egységet, emelhető, motoros fotel, forgó asztal, amin két műszer kellene legyen, egy réslámpa és egy Jawall, (szaruhártya-görbület mérő) sajnos pont a réslámpa nincs meg, hiába keressük, lehet, hogy egy kartonban lapul valahol . Így nem nagyon ér az egész semmit, a lényeg a réslámpa lenne. Ez is, kb 150 kg súlyú, újabb felesleges szállítmány.
-Kartonokban felfedezek szemészeti késeket, igen speciális viszkoelasztikus anyagokat, egy egész nagy mennyiség, ezeket kaphatták innen-onnan segélyként, ilyen még nekünk is csak ritkán van, kár, hogy hűtőben lenne a helye, de ilye itt nincs…
-Találunk egy automata refraktométert, működik, még nyomtatni is lehet vele az eredményt! Ez végre egy használható műszer.
Más, mindenféle műszerek is vannak, két hőlég-sterilizáló, plafonfa szerelhető műtőlámpa. A kiskórházban egy nagyobb teremben van a bent fekvés, most épp egy(!) db beteg van. Szép kórházi ágyakat hozattak Európából, rendes matrac és lepedők, szúnyogháló is fel van szerelve. Tovább keresgélve megakad a szemem egy ultrahang készüléken. Kicsit öreg, de 3 vizsgáló fej van hozzá, Siemens márka, próbáljuk ki, mondom, bekapcsolom, de előbb megpucoljuk, mert már patkány kaki is van rajta.
A gép beindul, és azonnal kéri az induláshoz szükséges lemezt, diszkettet. Keressük mindenütt, de nem találjuk, így nem lehet használni, pedig ezzel tényleg lehetne dolgozni, főleg a szülészet területén egy ilyen műszer rendkívül hasznos segítség az egyedülálló orvosnak.

Elkezdjük a rendelést, első nap van 12, másnap 10, harmadnap 13 betegünk. Amint látom a tendenciát, kiderül számunkra, hogy nem lett kellőképp kihirdetve a missziónk. Sikerül nagyon gyorsan reagálnom, és elhatározom, hogy Tamás dokit, aki epekedve vágyik Lodja-t viszontlátni, előreküldjük Lodja-ba, ahol rengeteg beteg vár minket vissza és reklamál. A helytartó úr is kérte, ne hagyjuk ki Lodja-t a programunkból.
Így Tamás csütörtökön elmegy a Land Cruiser-el Lodja-ba, ami innen 300 km-re van, de jó, szavannás úton. 300Km, Európában sztrádán 3 óra, joggal gondolhatja mindenki, aki utat tervezni szokott. Igen, de itt ez nem így megy. A jó út, teli van homokpadokkal, ahol a kocsi nagyon lelassul, kaptatókkal, hol 20-al vánszorgunk.
A terv az, hogy Tamás doktor Lodjában elkezd rendelni, műtétes programot felállítani, és mi vasárnap megyünk utána, majd egy hétig, főleg operálok, amíg ő rendel. Állítólag legalább 150 műtétes várakozik ránk! A hátrány a dologban, hogy a kocsinak kétszer kell fordulnia, de mivel az út jó, úgy döntök, így csináljuk. Hej, hogy megbántam később döntésemet!
Patient, az egyik szakápolónk bevágja a durcást, nem tetszik neki a terv. Persze, ő olyan lassan mozduló. „cserbenhagyjuk a betegeinket, akik itt keresnek majd”-mondja.
-A betegeink hagytak minket cserben, hiszen itt ülünk, és csak malmozunk- mondom én! És tartom magam a tervhez. Kiderül, igazam van, a következő napokban is csak 5-6 beteg van a szakrendelésen. A szombati napra műtéteket tervezek, a programon 12 műtét van, meglátjuk, hányan jönnek el!

Pénteken estefelé visszaér Lodja-ból papa sofőr, aki 2 nap alatt 600 kilométert autózott. Nem túl fáradt, áradozik az útról, és pihenőre tér egy kiadós vacsora után. Másnap többet mesél, minden rendben volt, Tamás jól megérkezett és elkezdte a munkát. Ők pedig, (sofőr és kísérő) miután betankoltak üzemanyaggal, 9 óra tájban elindultak vissza.
-Ügyeltél, hogy jó üzemanyagot vegyél? Kérdeztem. Igen, nagyon, olyan helyen vettem, ahol jó sok bidon volt, hangzott a válasz. Viszont kb 20 kilométerre innen éreztem, hogy a kocsi nem húz jól… Na, akkor nézzük csak meg a filtert! Hát az üzemagyag szűrő teljesen el volt dugulva, beborítva valami gépzsír szerű anyaggal. Ezzel nem lehet menni, és nem csodálom, hogy eldugult. Adok neki egy új filtert, ilyen mindig van nálam, és megyek dolgozni. Este, a munka után megszólít papa sofőr:
-Doki, gyere, nézd meg, mit találtam ki. A motorháztetőt felnyitva büszkén mutatja:
-Így most nagyon jól megy a kocsi, úgy húz, mintha új lenne. Már tettem egy próbakört is!

Nézem, hogy mi van, hát látom, hogy a szűrő ki van kötve a körből, és az üzemagyag adagoló, ami a dízelmotorok tüdeje, egyenesben van kötve, a tankból jövő üzemanyagra. Amennyiben rossz üzemanyagot kap, ez a biztos halála! Belekezdek egy félórás monológba, hogy hogy képzel így menni ezt nem lehet, azonnal tessék visszakötni a szűrőt. Szegény sofőr, lelombozódva engedelmeskedik.
Most itt álljunk meg egy kicsit. Afrikában igen komoly probléma az üzemanyag. A dízelmotor tüdeje az adagoló, ami az üzemanyagot nagy nyomással fecskendezi a motorba, nagyon kényes, és igen hamar kikopik, amennyiben rossz gázolajat kap. Márpedig állandóan közepes minőségű, mindenféle szeméttel sózott gázolajat vesz az, aki a piacon bidonokból vásárol. A jó megoldás, ha van neked otthon ülepítő tartályod, és ebben ülepíted a gázolajat, annak az alját soha nem használod, a kocsiba illetve a generátorba csak ülepített üzemanyagot téve nincs probléma… Ezt a rendszert Mbuji Mayi-ban be is vezettük, és ennek köszönhetően 2 éve nincs problémánk. Akkor van gond, amikor messzire megyünk, és vásárolni kell, ismeretlen helyen. Az üzemanyag adagolónak van egy olyan része, ami a nagy nyomást állítja elő, itt úgy hívják, hogy „hidraulikus fej” és az itteni dízelkocsikban ezt igen gyakran cserélgetik, van úgy, hogy 10.000 km után az egész adagolót szervízelni kell. A mi legutóbbi adagoló javításunk óta 30.000 Km-t mentünk, akkor elvittem az egész adagolót Lubumbashiba a Bosh szervizbe, ahol csekély 1200 Dollárért(!) javították az injektorokkal együtt… (Az adagoló ára egyébként másfél millió forint!)
Gondolom érthető, ha ideges lettem a rossz üzemanyag láttán…

Loa Atya, aki a Tshumbe-i egyházmegye egészségügyi dolgaiért felelős, az ágyban vár, mert Maláriás, infúzió csöpög belé, de jót beszélgetünk, és a találkozás hasznos, töprengünk együtt a Sankuru megyéről, szemészeti ellátást illetően…Közben a többiek vesznek 40 liter jó üzemanyagot, és továbbindulunk. Tshumbe-Lodja még 150 km, a kocsi aránylag jól húz, de időnként leáll a motor, és ilyenkor csak igen nehezen indul be, a végén többször be kell tolni… ezek mind rossz előjelek. Mindegy, csak érkezzünk már meg, gondolom, közben elered az eső, nem vészes, elérjük a kompot, ami Lodjatól 30 km-re van, sofőrünk rámegy valami alattomos vasdarabra, ami felsérti a gumiabroncsot… elkeseredésemben kissé magam alatt vagyok, közben beesteledik, de végre, fél nyolcra tényleg beérkezünk Lodja-ba, eltévedünk, de nem nagyon, újra leáll a motor, be kell tolni… hej, nagyon jó lenne egy hideg sör!
Na, végre megérkezünk.

Lodja legszebb, legjobb villájában kaptunk helyet, egy amerikai építette amerikai normák szerint, tágas nappali, csempék, jó belmagasság, könyvtár könyvekkel… és egy igazi fürdőszoba, igazi káddal, igazi WC-vel. Micsoda nyugat!
A konyhában nagyon korrekt szakács, aki egy hétig finom dolgokkal kényeztet minket. Ez nagyon kell, mert munka lesz bőven, hiszen Tamás dr tegnap 110 beteget látott el az ambulancián, és 35 műtéttel vár eddig. Van finom vacsi, van sör, sőt, még Whyski is, és mi beesünk az ágyba regeneráló álomba szenderülve.
Másnap kezdődik a munka. Ez alkalommal, a 2014-es katasztrófális missziónkból tanulva nem az állami közkórházban, hanem a helyi nővérek által fenntartott Szt. Ferenc kórházba mentünk. Ide 2 hónappal korábban Belgák hoztak szemészeti felszerelést, időm egy része a beállításra megy el.
Van sok beteg, mert hírnevünk, a 9 kudarcos esetet kivéve igen jó, és csomó beteg csak minket vár, csak minket követel, kérve, hogy én operáljam.
Szerencsére most a Phaco masina működik, így a műtétek igen jól sikerülnek, és az eredmények nagyon jók. Nagy a csodálkozás a szakápolók körében, mert ők nem ehhez vannak szokva. Lodja-ba sokszor jöttek kongói operátorok, akik cataractát operálnak, és rengeteg elszúrt esetük volt. Ezen nem csodálkozom, mert kiderül, hogy ezek a kollegák mindenféle felszerelés nélkül, kalandorként állnak neki operálni, nagyítószemüveggel, zseblámpa mellett. El lehet képzelni az eredményt. Kiderül, hogy Lodjaban 5 szemészeti szakápoló van, ők teljesen magukra vannak hagyva, mindenkinek van valami magánrendelése valahol, ugyanakkor az alapokról tovább fejlődni nem tudtak, mert senki nem foglalkozik velük.
Első nap, a rádióban több beteg elmeséli, hogy milyen jól lát, hogy csoda történt vele, és invitálja a többi beteget, jöjjenek ők is bátran.
Egy hét, amíg Lodjában tudtunk maradni, ez alatt kb 500 beteget láttunk, és 62 operációt végeztünk. Az összes eset szépen gyógyult, gyulladás és főleg fertőzésmentes volt, így nyugodt szívvel tudtam a visszaútra készülni.
Persze, ott volt a kocsi, mint gond, papa sofőrnek kiadtam parancsba: kiszerelni mindkét tankot, kiüríteni, átmosni, az összes filtert megtisztítani, és csak ezután veszünk új üzemanyagot. Mindezt hűségesen megtette, de a kocsi még most is csak úgy indul, ha betoljuk. Szerinte jól húz, nincs semmi baj, engem meg a frász megesz: mi van akkor, ha épp egy jó nagy homokpad közepén lefullad a motor, ott hogy tudjuk betolni?
Elérkezett az indulás, mindenki kéri, jöjjünk vissza, nagyon jó lenne évente többször szervezni hasonló missziókat! A szakápolók kérik nyomatékkal, a nővérek, akik a kórházat vezetik, szintén. Próbálok reálisan válaszolni, de nem lehet ígéretek nélkül távozni. Az az igazság, hogy megtetszett Lodja, ahol érezhetően lüktet az élet, tapintható az emberekben a fejlődésre a vágy. Komoly a kontraszt Lusambóval és Lubefuval szemben.
Hétfői napon megyünk vissza Lubefuba, Tshumbét is érintve. Papa sofőr ügyesen zsonglőrködött, a motor nem állt le, a tájat ezúttal sikerült élveznem, gyönyörő, hatalmas szavanna… a Hortobágyra gondolva habzsoljuk a kilométereket a gyengéd, száraz-évszakra jellemző keleti szélben. Lubefuba este érkezünk, és örömmel pihenünk meg. A terv, hogy két napot maradunk és harmadnap irány visszafelé, Kabindán keresztül Mbuji Mayi!

Fr Richard