Az októberi kéthetes Belga missziót követően egy régi ígéretünket akartam valóra váltani: elmenni Lubao városba. Lubao Kabindától 200 km-re fekszik keleti irányban, a Lomami folyótól 15 km-re. Amikor kelet felől közelítjük a Kelet Kasai megyét, ez az első nagyobb város, mintegy a Kasai kapuja. Egyben a Szongie törzs egyik nagy városa. Hamarosan az országot újraszervezik, és a jelenlegi Kasai oriental megyéből 3 megyét csinálnak. Így, a Szongie törzs által lakta területet Lomami megyének nevezik majd. Nem egyszerű dolog ez a vagdosás, mert feszültségeket is okoz. Az új, születendő megyének a székhelyét Kabindába akarják tenni, mert történelmileg mindig Kabinda volt vezető pozícióban. Igen, de az elsőbbséget Gandajika és Muene Ditu is szeretné, főleg ez utóbbi, a vasút miatt sokat fejlődött, kb 400.000 fős lakosú, nehezen fogadja, hogy kabindából irányítsák. A tiltakozás jogos, hiszen Kabinda csak kb 120.000 lakosú,és ami a legfontosabb, nehezen megközelíthető a jelenlegi útviszonyok mellett. Más megyékben is van hasonló helyzet, ami viszont aggasztó az a vidék kiépítetlensége, az infrastruktúrák teljes hiánya. Sárkunyhóba tesszük a megyeszékhelyet és a mindenféle minisztériumok osztályait?

Mbuji Mayiból elindulva kelet felé a 2-es számú főúton, a fehér utazó 70km után arra lesz figyelmes, hogy a „mutóká, mutóká” (fehér ember) szavakat, amit a gyerekek a falvakban integetve kiabálnak, a „muzungú” váltja fel. Nos, ebből lehet tudni, hogy Szongie területre érkeztél.

Az itteniek szerint a Csiluba (a Luba törzs nyelve, Mbuji Mayi és vidékén) és a Kiszonge rokon nyelvek. Biztosan igazuk van, de az én fülem nem így hallja, a Kiszonge igen nehezen érthető, olyan énekelt nyelv, a szavak összemosódnak. Ezzel szemben a Csiluba jobban taglalható, érthető és tanulható számunkra.

Tervünk szerint 2 hetet szántunk Lubao-ra és utána 2-3 hetet Kabindára. A viszonylagos szárazság miatt utunk Kabindáig símán zajlott. A Kabinda-Mbuji Mayi-i útszakasz igen rossz állapotban van, és rengeteget szónokoltak már róla. A földrajzi helyzet miatt fokozott gondozást igényelne, és pont ez az, ami itt teljesen hiányzik. Amikor már járhatatlan az út, akkor „gyorsan megjavítjuk” küldenek egy gépet, ami helyrepofozza a nehezebb szakaszokat, és akkor megint jó egy ideig. Hegyes dombos vidék, kb 90 km-en keresztül, kettő darab kisebb híddal, amikhez a lemenetel igen nehéz, majd a lemenetel után újra föl kell kaptatni a dombokra… mindez a vörös, agyagos terepen. Nem csoda, hogy 6-8 órát tart a 140Km megtétele! Persze szerencse is kell, nehogy egy iszonyatosan megpakolt teherautó lezárja az utat előtted…

Kabindában közösségünk várt, és egy békés éjszaka után nekivágtunk a Lubao felé vivő, felújított útnak. Kabindától egészen Kasongo városig (400 Km) egy országos program keretében mostanság újították fel teljesen kézi erővel. Ugyanez a program dolgozott a Mbuji Mayi- Bena Dibele-Lodja útvonalon, aminek eredményeit idén februárban, a Lodjai missziónk alakalmával mi is élvezhettük.
Kabindát elhagyva kelet felé eszembe jutottak a háborús emlékek. Szinte minden faluhoz fűződnek történetek, a front ezen az úton Kabindától 5 km-re volt. Talán egyszer megpróbálom leírni a háborús történeteket, ahogyan mi azokat átéltük. A táj csodálatos, az út fantasztikus, így igen jól haladtunk, a Lomami folyóhoz 3 óra alatt jutottunk (180km). Itt jön viszont az akadály, ugyanis híd nincs, csak egy jó régi acélsodronyos komp. Na, az ilyen helyen, ha nincs szerencséd, lehet várakozni az átkelésre órákat, sőt napokat!

Szerencsénk volt, épp egy kamion átkelésének a végére érünk oda. A torlódást a kamionok okozzák. Amikor egy teherautó megérkezik a komphoz, akkor először lepakolják a szállítmányt a partra, majd átviszik a kamiont, majd rápakolják a szállítmányt a kompra, átkelnek, és a túlparton a kompról direkt a kamionra teszik fel a terhet. Mindezt azért, hogy ne kelljen túl sokat emelgetni a súlyos zsákokat. Egy zsákot vagy dobozt 4 ember emel egyszerre. És itt jön a bökkenő, ugyanis a pakolást egy szervezet végzi, és csak ők csinálhatják, (ez profi munka…) no mármost az ő munkaritmusuk az erősen afrikai… Elnézem, hogy a kompon található mennyiséget a komótos tempójukkal kb 2 óra hosszát fogják még pakolni. Úgy döntünk, hogy pirogával átkelek, és motorral megelőzve a csapatot előkészítem az érkezést. (Lubao a komptól 15 km-re van.)
Az átkelés sima, a túlparton motorra szállok, és elindulunk. Igen, de 5 km megtétele után elkezd döcögni és zörögni a motor… durrdefekt! Sebaj, akkor is eljutok Lubaoba. Elindulok gyalog, kicsit tűz a nap, kicsit meleg van. Jön egy motor szemből, kérdezik, ki vagyok, és amikor meghallják, hogy a várt szemészeti misszió orvosa, a sofőr leteszi az utasát, megfordul és felvesz. Egyenesen a zóna-főorvoshoz vitt, ahol megkínáltak egy pohár jó hideg sörrel, majd kb 15 perc múlva befutott a kocsink sikeres átkelés után.

Szálláshelyünket elfoglalva még aznap sikerült berendezkedni a közkórházban, hogy másnap megkezdhessük a rendelést. Itt most essék pár szó a kórházról. A gyarmati időkben, 1950 körül épült a kórház, ugyanolyan elrendezésben és séma szerint, mint a kabindai kórház. A hetvenes évek vége felé, mikor az állam kezdte belátni, hogy képtelen az egészségügyet és az oktatást megfelelően működtetni, a nagyobb intézmények működtetését kezdte egyházi szervezeteknek illetve magánszemélyeknek kiadni. Így került a kabindai kórház a Katolikus Egyház kezelésébe. 1982-ben az akkori püspök atya, Mgr Kanyama hívta közösségünket Kabindába a kórház működtetésére. 32 év alatt a kórházat a régió legismertebb egészségügyi intézményévé alakítottuk. A lubaoi kórházat az állam egy időre egy akkori országgyűlési képviselőre bízta. Fejlesztés egyáltalán nem történt és a háború után állami kezelésbe került vissza. Belépve a kórházba, az embernek az az érzése, hogy itt megállt az idő. Az épületek állnak, de a beton, a palatető repedezett, kikezdett az idő vasfoga által. Ami a legmegdöbbentőbb, hogy az egész kórházban összesen 12 beteget találtunk. Hat épülettömbből három bezárva, lakat alatt. A gazdasági épület, ahol régen a konyha, raktár, mosoda volt, szintén zárva, illetve másra használják.

Szerdai napon érkeztünk. Gondoltam, csütörtök, péntek és szombat rendelési nap lesz, így 3 nap alatt látunk kb 300 beteget és a következő héten kezdünk operálni. Nos, itt jött a meglepetés, az említett 3 napon összesen 40 beteget láttunk. Kiderült, hogy egyáltalán nem volt mobilizáció, a lakosság nem tudott jövetelünkről! Nagyot csalódtam, mert évek óta azt hallom ápolóimtól, akik jól ismerik ezt a környéket, hogy sok a beteg és a legelterjedtebb kór, a szürkehályog. El is döntöm, hogy kicsit lerövidítjük ezt a missziót, és legközelebb a mobilizációt mi magunk végezzük el. Próbálunk a helyi rádióban beszélni, sajnos a hatósugara csak pár kilométer.
Aztán kiderül, hogy áram egyáltalán nincs a kórházban. A misszió előkészítése alakalmából biztosítottak, hogy a kórháznak van egy jó generátora. Amikor kérem az áramot (ez még csak a rendelés alakalmával) a válasz: jól megyünk és veszünk gázolajat. Egy órával később reklamálok, igen van egy kis műszaki hiba, elmentek egy alkatrészt hegeszteni. 2 órával később: megjavult, majd holnap beszereljük. Közben a rendelésre jött 10 beteget zseblámpával(!) megvizsgálom. (Article 15!= találd fel magadat. Mobutu elnöksége alatt gyakran emlegetett , és szabadon interpretált cikkely) Másnap állítólag beindult a generátor, de áram csak nincs.
-Hogy nem érkezett még ide? (az áram) pedig a generátor működik. Egy óra múlva kijelentik, hogy valami kábeleket kellene szigetelni. Mivel én megtagadom a zseblámpás megoldást, „összepakolunk és megyünk” mondom, gyorsan kerítenek egy kis elektromos generátort, ami másfél órás javítás után (a sofőrünk által) beindul, van már áramunk, lehet tölteni a telefonokat, laptopot… és lehet vizsgálni a betegeket.

-Pedig már itt van az áram kb 200 méterre… mondja az igazgató.
-Jó, akkor hogy fogunk hétfőn operálni? Mondom én. Ezzel a kis generátorral nem működik az autokláv, amit a műszereknek hoztunk. -Megoldjuk, mondja a nagybeszédű igazgató.
Végülis szemből, egy kis kocsmából szereztek áramot, kihúzva egy vezetéket az út fölött…
Az első műtétes napon, hétfőn, Etenne ápoló, akinek feladata a sterilizálás reggel 7 re megy a kórházba, hogy beindítsa a dolgokat. Én ½ 9 re érkezek, még el sem indította az autoklávot. Mi történt? Kérdezem. Hát, először elmentek üzemanyagot venni… Na, jó, most viszont már van áram. Lemérem, hát kb 160Volt 220 helyett. Ezzel az árammal a sterilizálás nehezen fog menni, mondom, lehet magasabbra tenni? Kérem, semmi probléma, és valóban beállítják 190-re. Így már jó.

A műtétek beindulnak. A műtő elég jól néz ki, aránylag frissen festették, szép narancssárga színű, a kövezet jó, rendesen lehet tisztítani. Jó meleg van, hatalmas afrikai napsütés. Ennek ellenére a hőmérséklet aránylag kibírható. Ami viszont borzasztó, hogy a meleggel a plafonból tömény denevérbűz árad. Itt, a Congóban ez igen nagy probléma, a denevérek beköltöznek a padlásterekbe, alkonyatkor kirajzanak vadászni és napközben a tetőtérben pihennek. Persze, közben termelik a guanót, pisilnek, ez jó penetráns szagú. Nehéz ellenük küzdeni, minden nyílást be kell tömni, ezt viszont ők kikaparják, a fényt nem szeretik, lehet fényáteresztő palát tenni a tetőre, az viszont egy két év alatt elporlad… szóval nem könnyű, és az afrikaiak inkább legyintenek, nem foglalkoznak vele. Pedig nem túl jó denevérekkel együtt élni, állítólag ők az Ebola vírus rezervoárjai...
Aránylag kevés a beteg, hiszen összesen 207 beteget vizsgáltunk meg a 10 nap alatt, viszont sok a műtét, 54 operációt végzünk, minden negyedik beteget megoperáltuk. 22 kétoldali totális szürkehályog műtét volt, ez egy igen magas szám, innen is lehet látni, hogy semmiféle szemészeti ellátás nincs a vidéken. Ezek a betegek nagyon örülnek, ilyenkor megnyílik a világ, egymás nyakába borulnak.

Péntekre 24 előjegyzett operáció volt. Felhős időre ébredünk, igencsak esőre áll. Sikerül korán kezdeni, az első 6 műtét szépen gondtalanul lezajlik. Ekkor, kb. 11 óra tájt hatalmas széllökés rázza meg a tetőt, -itt a vihar- mondja a segédápoló, ugyanakkor, mint az eső, potyog a tetőből denevér és csótány kaki és jó nagy por, rá a steril asztalainkra, ahol voltak a műszerek! (faroslemez födém…) Na, most mit kell csinálni? Szerencsére épp egy műtét vége volt, így nem esett direktbe egy szembe bele a piszok. Úgy döntök, hogy mindent újra kell sterilizálni, nem lehet folytatni a munkát. Áttoljuk a műtéteket másnapra…

Elgondolkoztam, mi van akkor, amikor egy hasi műtét közben történik hasonló eset? Denevérkaki a hasüregben… rágondolni is rossz. A kórházigazgató csak legyint, velünk ilyen még nem történt…
Hát persze, hiszen alig van betegetek, de most már értem azt is,hogy miért…
A mútétes betegeink szépen gyógyulnak, elhatározzuk, hogy a legközelebbi misszióra a mobilizációt mi magunk fogjuk csinálni, 2 héttel az érkezés előtt a falvakban végigjárva, kihirdetve a programot rengeteg beteg lesz.
A visszaút sima, csak a komp okoz kisebb gondot, egy hatalmas teherautó jó nagy rakománnyal egy egész napig lefoglalja, mi másnap déltájban érkezünk, és sikerül 2 órás várakozás és kiesebb balhé után átkelni. Elnézem a hatalmas szavannát, ahol 40 kilométerenként van egy-egy kisebb falu, „üres” a vidék, mondom a csapatnak. Következő állomás Kabinda, 2-3 hétig!

Fr Richard