2010-ben voltunk Kole városkában. Emlékszem, igen sokan voltak, és megállapítottuk, hogy ide vissza kell jönni!

Nos, 3 évet kellett várni rá, de végül sikerült. A gond Kole-val kapcsolatban, az aránylagos megközelíthetetlenség. A trópusi őserdőben található, Mbuji Mayi-tól kb 600 km-re ami itt hatalmas táv.
-Menjünk bérelt kisrepülővel- mondogatta Patient főápolóm. Megérdeklődtem, egy oda-vissza út, összesen 3 óra repülés (bérelt géppel) 7000 Dollárba kerülne, erre pedig nincs pénzünk. Maradt a kocsikázás. Ezzel pedig a baj, hogy senki nem tudta megmondani bizonyossággal, járható e az út, és merre érdemes menni. Így hosszas tanakodás után elhatároztam:
1. Elkocsizunk Lusambóba, a már jól bejáratott, ismert, borzalmas úton

2. Onnan a Sankuru folyón a csoda-pirogánkkal lemotorozunk Bena Dibele városkába
3. Ide a Kole-i kórház szervez egy kocsit, amely eljön értünk, és elvisz Kole-ba.
Így is történt.

Egy napos kocsikázás után másnap 10 órás vízi út következett, ami igen szép és kellemes volt.
A száraz évszakban nincs nagy meleg, a Sankuru lágy vizén békésen, a homokpadokat kerülgetve hajókáztunk lefelé. Naplementére meg is érkeztünk Bena Dibele városába. A terv szerint, az itteni 5 éve nyitott kórházban volt a misszió első része.

Sok beteg várt, és mi teljes erővel vetettük magunkat a munkába. A kórház állapota katasztrofális, egy szükség épületben nyitották meg. Rendelni ilyen rossz körülmények között egyszerűen lehet, de operálni? A műtőt alapos előkészítés után lehetett csak berendezni és beindítani.

Számomra megkönnyebbülés volt, hogy a betegek nagy része szürke hályog miatt jött. Ez az a betegség, ahol nagy hatékonysággal tudunk segíteni. Hiszen a szürke hályogra csodálatos műtéti megoldásaink vannak, ráadásul a legmodernebb technikákat alkalmazzuk, és el is vittük a hozzávaló műszereket magunkkal. A betegek egy része igen nagy várakozási idő után kerül a szakorvos elé. A rekord ezen a téren egy bácsika volt, aki 16 évet várakozott a műtétre. A kötéslevétel után térdre vágta magát, és úgy köszönte meg nagy örömmel a visszakapott látást!
12 napos ottlétünk alatt 610 beteget láttunk a szakrendelésen és 101 műtétet végeztünk. A műtétek 95%-a szürke hályog műtét volt, nagyon jó postoperatív eredménnyel.
Elérkezett az utazás ideje, irány Kole. Kisebb nehézségek árán sikerült beljebb nyomulni az erdőbe, és megérkezni Kole városkába. Itt a kórházat támogató Spanyol nővérek már nagyon vártak.

A Kole-i kórház még a gyarmatosítás ideje alatt épült, aránylag jó állapotban van.
-Már 600 előjegyzett beteg vár, mondta Theresa nővér, ideje lesz elkezdeni a rendelést. El is kezdtük másnap. Hatalmas felfordulás, zűrzavar volt. Mindenki elsőként, azonnal akart bejönni a vizsgálatra. Kisebb csetepaté után sikerült megszervezni és kiválasztani az első 100 beteget, akiket aznap kellett ellátni.
Belevágtam nagy lendülettel. Volt jó fordító-ápoló, és szépen haladtunk. Egyszer csak az egyik beteg vizsgálata után, a kórlap kitöltés közben kifogyott a tollam.
-Patient, kiáltottam ki, kérj már egy golyóstollat nekem! Erre megszólal a beteg:
-Doktor Úr, miért nem hozott magával többet! Na, erre kifakadtam:
-Van önnek fogalma, mi mindent hoztunk, hogy dolgozhassunk? És ön szerint itt, a kórház nem tud nekünk egy tollat adni? Na, ez mindennek a teteje. Kint, a betegek, akik hallották a beszélgetést helyeslő morajba törtek ki. Egyébként a rendelés az első hét után nagyon fárasztó. Napi 120 beteg, ez hatalmas teher, betegenként 2-3 perc jut a vizsgálatra. Muszáj egy határozott, expeditív attitűdöt felvenni, ami miatt olyan favágássá válik a dolog. Közben a betegek aranyköpései derítenek gyakran fel.
-Mi óta fáj?
-Kétezer éve- volt a válasz.
Egyik beteg, akinek szemüveget rendelek, megszólal: és Fétist nem adsz? (ez lett volna a gyógyszer)
Doktor, a szemem először piros volt, majd később bezöldült.
Az első 3 rendelési nap után beindítottuk a műtőt. Jó nagy műtétes napok voltak, általában 25 beteg volt előjegyezve. Az utolsó műtétes napon 29 operáció volt. Ekkor ugyanis megjelent egy csomó olyan beteg, akik elkéstek, és az utolsó pillanatban estek be. Ilyenkor mindig a pénzre hivatkoznak: el kellett menni a faluba, és hozni „hozzá valót”, kecskét, tyúkot, stb, amiket eladva lett pénz. A műtét ára nevetségesen alacsonyra lett szabva: 15.000Congói Frank, kb 3000Forintnak megfelelő összeg. Egyes szociális eseteket ingyen kezeltünk, de általában nem okozott problémát a kezelési költség.

Egy igen érdekes parazitológiai problémára bukkantunk. Az erdőben lakók előszeretettel fogyasztják az itt található kígyókat. Kiderült viszont, hogy a kígyók nagy része egyes parazitával fertőzött, és nem megfelelően megfőtt hús fogyasztása, illetve a kígyók érintése, tisztogatása közben a helyi lakosság is fertőződik. Rendeltünk egy kígyót, mondván belekezdünk eme téma kutatásába. Az utolsó műtétes eset után pedig felboncoltuk…
Egy kb 2 hónapos Piton (itt Boá-nak nevezett) kígyó volt az áldozat. Féltem, hogy egy ilyen fiatal állatban még nem lesz parazita. Nagy megdöbbenésemre és örömömre bizony volt benne! A pentastomida nevű féreg teljesen kifejlett példányait találtuk!
-Ilyen bigyót szinte minden kígyóban találunk, teljesen hétköznapi látvány, kidobjuk, és a finom húst megesszük, mondta a műtő vezető ápolója, aki nagy kígyó ismerő.

Egy komoly nép-egészségügyi problémára akadtunk, és elhatároztam, hogy konkrét lépéseket teszünk megoldások érdekében. Lassan letelt a misszióra szánt idő. Közben, az útról szerzett információk szerint Mbuji Mayi-ból elhívtuk a kocsinkat. Sofőrünk problémamentesen, 2 nap alatt Kole-ba ért.
A visszaút aránylag zökkenőmentesen történt. Az őserdőben vadregényes úton haladtunk, helyenként falvakon menve nyílt egy kis kilátás. Sajnos sok helyen fekete, füstölgő tisztások tátongnak, jelezve a kivágott és felperzselt erdő helyét. A falusiak ezekre a részekre ültetnek kukoricát, babot, rizst, stb. kihasználva a jó termőtalajt.

 A sebzett természet jut eszembe ilyenkor, itt ez természetes, és a hatalmas erdő hamar begyógyul. Szerencsére fakitermelés errefelé egyáltalán nincs, nincs út, nincs gép, még egy egyszerű gerendát is alig lehet találni!

Missziónk nagyon hatásos volt. A 4 hét alatt 1350 beteget vizsgáltunk át, és 230 operációt végeztünk, a műtétek 95%-a szürkehályog elleni műtét volt.

-Ide hamarosan visszajövünk! mondtam barátaimnak, mire ők helyeslően bólogattak! Fájó szívvel gondoltunk a finom hal és vad ételekre, amit Mbuji Mayi-ban majd felvált a szárított mikroszkópikus nagyságú hal és egyéb hulladék…
Amen, úgy legyen, legyen hozzá erőnk, egészség és lehetőség!
A betegeink nevében köszönjük, hogy ezt a nehéz és különleges missziót hatékonyan elláthattuk. Köszönjük a sokféle, anyagi, természetbeni és egyéb segítséget. Az az igazság, hogy 2013-ban, Kongóban a lakosság kb 70%-ának mindenféle speciális ellátás elérhetetlen! Legalább 20%-uk sarlatánok hálójában végzi. A többiek állapotukat elfogadva a kunyhó előtt ücsörögve várják az idő múlását…
A maradék 9% rendesen megfizetett, a nagy városokban található, jól felszerelt centrumokban reméli a gyógyulást. Itt is csak több-kevesebb sikerrel! RD Kongóban 2013-ban, mindenütt, (kivéve Mbuji Mayi-ban!) tudomásom szerint az alkalmazott szürkehályog műtéti technikák, a 20 évvel ezelőtti technikák!
-És mi van az 1%-al? Kérem, ők azok, akik Indiában, Kínában, esetleg Európában találnak megoldást.

Fr Richard