RICHÁRD TESTVÉR KONGÓI BETEGEKÉRT ALAPÍTVÁNY


Paul Kawumbu 62 éves. Kongolo városban lakik, a KATANGA tartomány északi részén. Három éve nem lát semmit. Először a bal szemén gyengült, majd lassan mindkét szemén egyre homályosabb lett a látása. A pupillája területén megjelent egy fehér folt, és egy szép nap reggelén arra ébredt, hogy fényen kivül semmit nem lát.
„Nagypapa, miért nem jössz ki az udvarra?” kérdezte a kisunokája.
„Azért, mert nem látok semmit!” volt a válasz.


Attól a naptól, az élet megváltozott. Paul csak ücsörgött egy fotelben, és az idő múlását leste. Hallgatta a rádiót, időnként beszélgetett az ismerősökkel, és emlékezett. Az afrikai kék égre, az erdő zöld fáira, a szavanna füvére. Amikor a család asztalhoz ült, ő csak várta csendben, hogy kezeit a tálra, pohárra helyezve megismertessék vele a lényeges pontokat. A legmegalázóbb pillanatai a napnak a rövid egészségügyi sétával egybekötött szükségek elvégzése volt. Az afrikai parcellákban a telek szélén ásott latrina egy semmit nem látó embernek túl messze van, teli mindenféle veszedelemmel.

„Ugy hallottam a kabindai szemész orvos Lubao-ban van misszióban!” Egyik falusi barátja jött a hírrel. Mint szélvész, járt szájról szájra: a „híres” kabindai szemész Lubaoban van misszióban. Betegeket vizsgál és operál. „ mi holnap indulunk, „ mondta a barát. Paul Kawumbu megbeszélte a családban: feleségével és két fiával, egy kölcsönkért biciklin elindulnak Lubao-ba. Lubao kb 200km-re van Kongolo-tól nyugatra, öt nap alatt szépen, kényelmesen eljuthatnak. Na, de mennyi pénzt vigyünk? Ugy döntöttek, hogy 50.000 Congoi frank (kb 15000Ft) elég lesz a kórházi költségekre, a mindennapi megélhetésre pedig még valamicskét hozzáteszünk, gondolták. Másnap kora reggel a felkelő nap már az úton találta őket, jó kedvvel. A remény, hogy Paul hamarosan ismét láthatja az afrikai kék eget, gyermekeit és felesége barna szemeit, elfeledtette velük a meleget, az izzadságot, ahogy a süppedő homokban tolták a megfeneklő biciklit.
Adjuk át a szót Paul-nak, hadd mesélje tovább.

- Igen sokan voltunk, akik elindultunk Kongolo városból, hogy a szemész szakorvossal találkozzunk. Főleg teljes vakok, akik a látásuk visszanyerése reményével indultak el, de volt olyan fiatalabb beteg is, aki egyszerűen szemüvegprobléma miatt kelt útra. A legegyszerűbb olvasószemüvegprobléma is nagy gond ott, ahol nincs orvos és nincs optikus. Időnként kínai standard olvasószemüvegeket lehet venni egyszerű árusoknál, de ilyenkor mindig félnek az emberek, nem romlik e el mégjobban a szem, ha nem megfelelő üveget használok? Mi van, ha túl „sok gyógyszer” van a szemüvegben? Gyakran, főleg falun, az utcában egyvalakinek van egy szemüvege, és ha éppen olvasni kell valamit, vagy például kullancsot kell kioperálni valakiből, akkor egyszerűen átküldjük a gyereket a szomszédba...a szemüvegért. Hat nap mulva estefelé értünk Lubao-ba. Gyorsan kerestük, érdeklődtünk: hol rendel a kabindai szemész? Hol kell feliratkozni a várakozók listájára? „ A kabindai szemész? Dr Richard? Őt itt Lubao-ban még nem láttuk! Itt ő ugyan nem rendel, soha nem is rendelt!”
Na tessék, ez volt ám a rossz hír. Találtunk egy beteget, aki éppen Kabindából jött nemrég, és tőle sikerült megtudnunk a kabindai szemész asszisztens telefonszámát. Patient – nak hívják. Még aznap este felhivtuk Patient, és ő mondta: dr Richard itt van Kabindában. Tessék gyorsan jönni, mert készülünk Mbuji Mayiba utazni szemészeti misszióba. Igy történt, hogy másnap továbbindultunk Kabindába. A többi beteg elkeseredetten visszafordult... de én azt mondtam, vissza ilyen béna állapotban nem megyek, kell, hogy találkozzam a szemésszel. Lubao – Kabinda 200 km, és ezt a távot 5 nap alatt tettük meg. Kezdtünk elfáradni, és az idő sem kedvezett, több alkalommal hatalmas trópusi eső megállásra kényszerített. A biciklit is javitgatni kellett... Végre, egy keddi napon estefelé feltűntek a kabindai dombok. Egy kedves mulami (templomi diákónus szerű) adott nekünk szállást, és másnap kora reggel már a kórházban voltunk az ambulancián.

01

Nem voltak túl sokan, kicsit gyanús volt, de nagyon örültünk, hogy végre egy szakember megvizsgálhat, és véleményt mondhat a szemeim világáról! Kedvesen fogadtak. A vizsgálat kb tíz percig tartott, először Patient több irányból világított a szemeimre és kérte, hogy jelezzem a fény irányát, majd a doktor valami műszerrel világitott rám és vizsgált. „Önnek kataraktája van mindkét oldalon, és meg kell operálni. A műtét után valószinűleg jól fog látni” jelentette ki. Szuper, mondtam, kérem tessék itt most rögtön megejteni a műtéteket, hiszen ezért jöttünk! „Igenám, mondta dr Richard, csak az a gond, hogy holnap indulunk Mbuji Mayi-ba Patient-al, és a műtéti programmot már több napja lezártuk. Különbenis, a felszerelést már tegnap előreküldtük, és mi holnap reggel indulunk...Ide, Kabindába csak három hónap mulva jövünk vissza. Amikor ezt meghallottam, azt hittem elsírom magam az elkeseredéstől. 400 kilométert jöttünk gyalog, és ugy látszik, hogy nincs megoldás a bajomra. Hát átok sújt engem?
Hosszú percnyi hallgatás után megszólalt a doktor: „egyetlen megoldást látok, hogy velem jön Mbuji Mayi-ba, és ott operáljuk meg.” Na, még csak ez kellett! Mbuji Mayi-ban nem ismerünk senkit, Kabindától 150 kilométerre van keletre, és egy nagyon rossz hírű város, ahol a banditizmus virágzik mindenfelé. Gyémántot bányásznak az emberek, és mindenki könnyűszerrel akar meggazdagodni, de nagyon gyorsan. És mondja doktor úr, ha el is jutunk Mbuji Maiy-ba, mennyibe kerül ott a műtét? „Mbuji Mayi-ban a szemészeti centrumunkban egy kataraktaműtét 75$ ba kerül” volt a válasz. (60.000FC) Egy világ omlott össze bennem. Itt már csak az Uristen segithet! Hiszen nekünk már csak 50000 Frankunk van. „De a pénz nem probléma” mondta a doktor. Azonnal vegyenek helyet a gépkocsiban, amellyel mi is utazunk holnap. A többit majd csak megoldjuk valahogy a maradék pénzből.
A rövid családi tanács hamar döntött: én és fiam Mbuji Mayiba utazunk, a többiek pedig itt, Kabindában várnak be minket. Ha minden jól sikerül, a doktor szerint két hét mulva itt, újra találkozhatunk, és ekkor én már látni fogok!

Paul Kawumbu útközben Kabinda és Mbuji Mayi között...

Úgy is történt. Az út Mbuji Mayiig kb 8 órát tartott. Egy jó kis Land Cruiserrel mentünk, és akadályt csak lerobbant teherautók jelentettek számunkra. 30.000 Frankot kértek tőlünk utiköltség gyanánt. Kezdtem aggódni, hiszen összesen maradt 20.000 frankunk, mire lesz ez elég? A két szemem műtétjére? És akkor mit fogunk enni? És hol fogunk szállni? De Patient bíztató szavai megnyugtattak, és a gondviselésre hagyatkoztunk.
Mbuji Mayi-ba érve nagy ovációval fogadtak, itt ismertem meg Simon Pétert, a COR vezető ápolóját, családját, és a COR többi beosztottját. Este, egy jó kis vacsora után a teraszon beszélgettünk. Elmeséltem a doktornak az utunkat, a mindenféle viszontagságainkat, azt, hogy tulajdonképpen Lubumbashiban éltem, ott van házam, de a nagycsaládot meglátogatva mentünk Kongolo-ba, ahol utolért a betegség, és ilyen bénán nem mertem, szégyelltem hazamenni. Kongolo és Lubumbashi ugyanabban a megyében van, de 1000 km távolságra...
Másnap reggel én voltam az első beteg, akit a doktor megvizsgált, és felvett a műtétesek programjára. Megállapodtunk, hogy befizetem a maradék 20.000 frankot a két szemem műtétjére. (25$) Igy ezután semmi pénzünk nem maradt.

02Bal szememmel kezdték, a műtét kb 30 percig tartott, és egyáltalán nem fájt. Nagyon vártam a másnapot, hogy vegyük le végre a kötést. Másnap reggel ez is megtörtént, és láttam csodát, megnyílt a világ előttem, újra láttam! Ezt elmesélni, leírni nem lehet, fiamat megölelve csak az fájt, hogy a többiek nem lehettek itt ezekben a percekben velünk, osztozva örömünkben. A világ újra megnyílt szemeim előtt, nem kellett már bot, vezető, újra szabad ember lettem.
Paul a jobb szem műtétje után (Mbuji Mayi, a COR szemészeti centrumban, 2009 április 25-én)

Ezután már csak a napok múlását figyeltem, és azt vártam, hogy mikor operálják már a másik szememet. Erre pont egy héttel később került sor. A Szemészeti centrum mellett laktunk, és naponta egyszer kaptunk enni. A Simon Péter felesége főzött nekünk, és ahogyan az itt szokás, napjában egyszer ettünk. A másik szemem műtétje után egy héttel, a doktor elengedett minket. „Lehet hazamenni, a gyógyszereket még két hétig kell használni” mondta. Szereztem egy kocsit, amivel Kabindáig elmehettek. Egy kicsit rozoga, de a tulaj egy remek autószerelő, vele biztosan megérkeztek. A doktor még utravaló költőpénzt is adott, kértem tőle, mert semmink nem maradt. Ki tudja, hány napig leszünk úton, és enni is kell valamit.
Búcsúest Paul Kawumba-val.

A tragacs (egy kb 25 éves Land Rover) bizony csak vánszorgott velünk, és este 6 óra körül hatalmas csattanással megállt. Pillanatok alatt szétkapták a hátsó futóművet, -tengelytörés- állapította meg a tulaj.
-Igy hát, szállásunk aznap Kalundue Musoko-ban volt....
Az éjszaka a két szerelősegéd elvitte a városba a féltengelyt, és meghegesztették.
-Másnap korán reggel autónk mint egy uj száguldott. Azt sem bántott minket, ha egy-két biciklis elhagyott... mert estére már bizony Kabindába érkeztünk!

Innen Paul Kawumbunak nyoma veszett. Ígérte, hogy majd telefonál, és tájékoztat hogyléte felől. Valószinűleg elvesztette a telefonszámunkat. Egy biztos, nem felejtett el minket. Remélem, hogy mióta Mbuji Mayi-ból elindult, (hat hete) már rég hazaért, és családjával együtt dicséri az UR művét. Mindent az Ur nevében tettünk vele hazai, magyarországi adományok segitségével. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még találkozunk. Talán, ha lesz erőnk és lehetőségünk, elmegyünk egy nap Kongoloba szemészeti misszióba. Kongó hatalmas ország. Az ilyen missziókhoz leginkább az idő hiányzik. (és egy jó autó) Korábban nemigen hittem volna, hogy a programomat, időmet fél évre előre be fogom tudni osztani. Egy misszó akkor éri meg, ha legalább 3 hétig tart, így van idő követni az operáltakat, és megvizsgálni kb 1000 beteget... Érthető, hogy egy év hamar elrepül! A misszóban nincs időnk unatkozni!

Fr Richard, 2009 junius 15-én Mbuji Mayi-ban.